Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Fried István: "Költőkirály" a/z anti-/modernitás antinómiái között

ahogy Baudelaire többektől elemzett Macskák című versének „körülírásai”-ban a tudomány és a kéj (volupté) barátait jelölve (Riffaterre nyomán) Faustra és Don Jüanra ismer(het)ünk.

Újra meg újra említem, hogy a szövegalakulás befejezhetetlensége, tehát a „kényszeres” újraértelmezés, illetőleg az újraértelmezés „kényszere” nem pusztán a Don Quijote-Sancho Pansa kettős, dualitás megalkotottságát tanúsítja, feltehetőleg sokkal inkább ösztönöz újraalkothatóságukra, amely messze nem teremtés, új-ság a szó „átlag”-romantikus módján, sokkal inkább a Don Quijote írásának megismétlése, megismétlődése, kissé a Borges-szerző, Pierre Ménard modorában. Az újraírás természetesen új (at) írás, méghozzá olyan értelemben, ahogy a múló századok tapasztalatai egymásra halmozódva kikényszerítik (mindig „kényszer?”) a szembe-fordu- lást, a szembe-nézést, a hagyományteremtődés tudomásulvételét, a befogadás tudatosulását, tudatosítását. így Cervantes regénye és két főszereplője csak látszólag védtelen, ha az őket kisajátító tendenciák monologizáló értelmezései kerítik körül. A mű is, a két főszereplő is elég „erős”, Cervantes pedig elég „erős” szerző ahhoz, hogy az interakcióiban tegye érdekeltté az „arra érdemeseket”. S bár egymással ellentétes „nagy” és „kis” elbeszélések idézik meg tanúul a Don Quijotét és Don Quijotét, műnek és szereplőjének integritásában nem esik, nem eshet csorba. S ha a metafikciós regényformációk öntudatosan hivatkoznak Cervantes alkotására, a modernitásban kételkedő eszmerendszer sem mulasztja el a maga oldalán harcba hívni hidalgónkat. Csejtei Dezsőt idézem: „Unamuno részéről a Quijote-történet átértelmezése annak újragondolását jelenti, hogy milyen esélyei vannak a szubjektummá válásnak egy antimodern instancia, jelesül a bolondság révén. Ismét előjelcserének lehetünk tanúi; ahogyan a modernitás értékrendjében a ráció a legfőbb szubjektumkonsti- tuáló tényező, a modernitásparadigmát elutasító gondolkodóknál egy ezzel szembenálló tényező: Kierkegaard-nál a szorongás, Unamuno esetében pedig a bolondság...”

Az idézet és az idézet nyomán kibontakoztatható (anti-)modernitás-változatok azután legalább két irányba mutatnak. Az egyik - kettős értelemben is - irodalomközi: az orosz Hamletek és Don Quijoték „irodalmi” sorsát, pályájuk emlékezetét idézi föl, amint modernitások válaszútjain döntésre fölkészületlenül szimulálják döntésképességüket, ennek következtében torzul el jószándék, lesz a leginkább mások szemében, a mások mércéje szerint „feleslegesség”, a rációra épített paradigmák közé nem illő, így bolondosnak vélt), mely sorsot vállalni kész a ráció diktálta rend ellen a „harcok kényszerültje” (Ady Endre). Ugyanakkor (a másik irány) a Don Quijote-regény parafrázisaként is funkcionáló-funkcionáltatható Bovaryné a meghirdetett szerzői kívülállással jelzi a modernitás „antinómiáit”, nevezetesen: egyfelől az Homais-Bovaryné-típusú magatartás-változatokat alternatívaként tüntetve föl, másfelől a ráció és a képzelgés végleges szétválását is demonstrálva. Még pontosabban szólva: a társadalom, az állam, a hivatalosság igényelte „korszerűség”, azaz modernitás ráció-hitű, nem pusztán ráció-alapelvű, önnön „tudományos” alapzatára épült, következtetései pedig a felvilágosodás anyagi és szellemi világa pervertálódásának jelzései. Az a fajta ráció, amit Homais patikus képvisel, a „szocializálódott” és „domesztikálódott” személyiség sajátja. Bovaryné ezzel szemben az irodalomban, olvasmányaiban, a művészetben véli fölfedezni az élhető életet, azokba a hétköznapokba szeretné belevetíteni olvasmányai tárgyi és szellemi anyagát, amely nem tagolódhat be a ráció rendjébe, és mert a múltra hivatkozik, a múltat szó szerint re-konstruálhatónak gondolja, és eszerint jár el, magatartása anti- modernnek, deviánsnak minősül. Nem annyira a kinyilvánított ítéletek, mint inkább a ráció rendszerének önvédelmi gesztusaiból összetevődő „körülmények” taszítják végül is az olvasmányaitól „megzavarodott” Bovarynét az elkárhozásba, olyan végső helyzetbe, amit maga elkárhozásként él meg. Ugyanakkor a ráció kiépíti a maga világát, amelyen nem mutatkozik rés a „bolondosság” számára.

107