Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Fried István: "Költőkirály" a/z anti-/modernitás antinómiái között
mint „tetten érhető” vagy „szaván fogható” szerzői intenciót kíséreltek meg „konstruálni”. Márpedig a Don Quijoténak, a műnek és szerzőjének, a főszereplő(k)nek és a szerzői életműnek befogadástörténete nélkül nemigen értelmezhető az „eredeti” mű sem, amennyiben létezik egy immár pusztán önmagában szemlélhető „eredeti” mű. A befogadástörténet során természetesen nem kizárólag a műnek és főszereplőinek különféle helyzetbe hozása történt meg, más szóval: sem a mű nem maradt változatlan, sem az értelmezések sora. Hiszen részint a műnek és értelmezőinek összjátéka, részben az állandóan egymásra is (meg a műre, a művet előszövegeként tekintő többi műre) reagáló újabb értelmezési folyamat a világirodalmi, az irodalmak közötti és (messze nem utolsósorban) a közvetlen szövegek közötti történetet alakítja át/tovább/újra. Ennek következménye (lehet), hogy a tegnapi Don Quijoték (részlegesen) mai Don Quijoték is, a mai Don Quijoték pedig a tegnapi Don Quijoték újragondolt változatai. Ismét Thomas Mann fejtegetéseit hoznám elő: a hajóúton forgatott olvasmányból látszólagos váratlansággal idézi meg klasszika filológiai könyveit, Erwin Rohde, Kerényi Károly munkáit, eljut Achilleus Tatios „alexandriai regény- író”-hoz, majd Apuleiushoz, másutt a közel-keleti mitológiához, megint másutt Goethéhez és nem utolsósorban saját alkotói problémáihoz, a mitológiai regény alapkérdéseihez: „Lealázás és fölmagasztalás ... keresztény érzelmi tartalommal telített fogalompár, és éppen a kettőnek lélektani egyesülésében, humorisztikus egybe- folyásában mutatkozik meg, mennyire a keresztény kultúra és emberiesség alkotása a Don Quijote, s hogy mit jelent örökké a lélek világa, a költészet, a humánum, s ennek kitágítása és fölszabadítása szempontjából a kereszténység. Az én Jákobomra kell gondolnom...” Thomas Mann „műhely”-vallomása mellé teszem Friedrich Wilhelm Joseph Schelling idevonatkoztatható megjegyzését. A Goethe és még korábban Winckelmann létesített görögségképzetből indul ki, hogy az antik költészet (és általában a költészet) meg a mitológia lehetséges kapcsolódási pontjait keresse meg, ezen keresztül az összehasonlító irodalomtudomány számára is előkészítse a mítoszkritika és -recepció beépíthetőségét egy korszerűnek mutatkozó kultúrafelfogásba. A Goethe által nem annyira kidolgozott, mint inkább formulákba fogalmazott, a Faustban megjelenített szimbólum-meghatározáshoz lehetne párosítani Schellignek azt a nézetét, miszerint a szimbolizálás révén épülhet meg a művészeti elképzelés, amely mítoszrecepció, azaz a mítosz újraelmondása, minek következtében létrejöhet az egyedi mű, az alkotó „magánmitológiája”. Schelling gondolatmenetét értelmezi a mítosz poétikáját monográfiába foglaló Jeleazar Meletyinszkij, aki jellemző módon az alábbiakat szó szerint idézi Schellingtől: „Minden nagy költő arra hivatott, hogy valami egésszé formálja a világnak azt a részét, ami feltárult előtte, és anyagából megteremtse a maga mitológiáját; ez a világ (a mitológia világ) a születés stádiumában van, s a kor, melyben a költő él, csak egy részletét mutathatja meg ennek a világnak; és ez így lesz addig a beláthatatlan távolban bekövetkező időpontig, amikor világunk szelleme bevégzi az általa kigondolt nagy poémát, s az új világ egymást váltó jelenségeit egyidejűséggé változtatja.” Meletyinszkij megjegyzi, hogy Schelling példái: Dante, Shakespeare, Cervantes(l) és Goethe. Megfontolást érdemlő gondolatmenete talán még arra is rávilágít, hogy a magánmitológiával telített, magánmitológiaként művé formálódott elgondolások miként teremthettek olyan, a műben, a mű által létre ébredő egyéniségeket, akik a századok folyamán kilép(het)nek a mű kortársi kereteiből, és létbölcseleti, nemzetpszichológiai, nemzetkarakterológiai stb. értekezések hőseivé, ürügyeivé, mitikus jelenséggé válhatnak. Mindenekelőtt a befogadók szemében, akik előtt a „pokoljáró” Dante, Hamlet, Faust, valamint Don Quijote és Sancho Pansa (az utóbbiak párban is, önmagukban is) egy-egy emberi tulajdonság, egy-egy emberi alaphelyzet, egy-egy szemléletforma reprezentánsaiként jelenhetnek meg. Valahogy olyaténképpen, mint 106
