Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Fried István: "Költőkirály" a/z anti-/modernitás antinómiái között
előszövegeként méltatott spanyol mű olyatén felfogása, mintha két, egymással valóban dialogizáló, illetőleg egymást értelmező, egymásra reagáló kötete problémátlan egységet alkotna, méghozzá olyan jellegűt, amely az egészelvűség egész-rész „illő” viszonyrendje szerinti megformálódásában mutatkozik érdekeltnek. Nyilvánvaló, hogy egy genetikus szövegkiadás éppen a mű rétegzettségét, a szerzői magatartásnak önreflexiókkal is érzékeltetett változásait, a „megtervezettségnek” szüntelen módosulásait, kortárs szövegek és saját szöveg vitáját jelezhetné, még akkor is, ha sajtó alá rendezői hipotézisek alapján készülne el ez a munka. Mert Cervantesnek egy „irodalmi fejlődési sor” élére helyezése ugyanúgy deformálja az európai regény több évszázados történetét hiszen a Don Quijoteból csak a később továbbgondolt mozzanatokat emelné ki, és nem törődne a figyelembe nem vett, inkább az elemző tanulmányokban értelmezett jelenségekkel - mint magát a művet -, mivel pusztán egy vonulat élőiíírnöki helyzetében vizsgálná, és mellőzné a másutt olykor nyugtalanító módon a regénytől függetlenedő, nem egyszer magától, az irodalomtól messzibb lépő megfontolásokat. Egyelőre - amint látom - a cervantisták és a quijotisták „csatája” nem jutott, és ki tudja, fog-e valaha is nyugvópontra jutni, nem kiegyezés, de legalább kölcsönös elismerés formájában. És itt, ezen a ponton válik hasonlóvá a mű és szerzője sorsa például a más „irodalmi fejlődési sor”-ok főszereplőjéhez, aki körül a stendhalisták és beyle-isták vitája dúl, a művek és a följegyzések értékelése és értelmezése nemcsak eltérő irodalom- és műmodellekre enged következtetni, hanem szövegiség és nyelviség felfogásainak eltéréseire is. Arra is utalhatnék, hogy az utóbbi időben a magyar irodalomtudományban (is) fölvetődött kritikai álláspontokra reagálva lehetne életrajz, mű, szereplő viszonyáról, egyáltalában szűkebb-tágabb kontextus és egyes alkotás és/vagy életmű lehetséges kapcsolatrendszerérői szólni. Arról nevezetesen, hogy igaz-e ama tétel, miszerint minden mű: önéletrajz vagy önéletrajzi elemekben gazdag, illetőleg arról: mennyire vezethető le, szelídebben: mennyire értelmezhető a környezetből, az „intim szférá”-ból a létrehozott alkotás. A pozitivista biografizmus ellenében a határozott tagadás álláspontját leírók „igazság”-át nem vitatnám, bár az úgynevezett nemirodalmi tényezők jelenléte az írói pályán (a cenzúráé, öncenzúráé, sőt, az irodalmi mechanizmus „külső”, ám belsővé válható mozzanataié, mint például olyané, hogy adódnak-e publikációs lehetőségek) szintén kevéssé tagadható. Kiváltképpen mozgalmasabban, vitatottabban vetődhet föl ez a kérdéskör a Cervantes-típusú alkotó esetében, mikor is a főmű fényárnyékában egyfelől az utókor fölértékeli a többi művet, amit a kortársak alig vagy kevéssé méltattak, másfelől a főmű különválása az életműből, s átlépése egy más jellegű „paradigmá”-ba megsemmisíteni látszik a többi művet, illetőleg magát a szerzőt is. A cervantisták az irodalmi mű filológiai, részben eszmetörténeti, esztétikai, próza- és líra-, kisebb részben drámapoétikai elemzéseikkel a spanyol irodalmi kontextushoz való viszony kutatásában voltak érdekeltek, a quijotisták hol a spanyol „nemzet”-eszme és/vagy „néplélek” rajzát körvonalazták, hol ama egyetemest célozták meg, amelyről Unamuno is megemlékezett. A cervantisták nem egyszer tanáros-pedánsan, más alkalommal korszerűbb értelmezési stratégiákkal arra a kérdésre keresték a választ, miként fogalmazódhatott meg az a típusú epikai forma, amely sürgetően igényelte egy a művel adekvát regénypoétika megvalósítását, és miért hogy ez a regénypoétika elsősorban az ennek a regénynek nyomába lépő regényekben, illetőleg a szuperstrukturált regényeket fölfedező elméleti írásokban látszott (részleges eredménnyel) megszületni a kritikai kiadások apparátusához szolgáltatva a szöveg- és recepció történetet. Ugyanakkor aligha tagadható, hogy a par excellence filológiai kutatások inkább egy jóindulatúbban szólva hagyományosabban értelmezett textualitásra összpontosítottak, megfeledkezve a work in progress önmagára reagáló szövegiségéről, rosszindulatúbban a szöveget elválasztották befogadástörténetétől, és így a filologizálásban kételkedő, tágabb és merészebb összefüggésekben gondolkodó eszmetörténet ellenében egy inkább vélt, 105
