Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Herczeg János - Staar Gyula: Európa és Cserhátszentiván (Beszélgetés Vekerdi Lászlóval)

- Kétféle ember van. A polgár meg az arisztokrata. A polgár szerző ember, az igazi arisztokrata a már megszerzett vagyonnal gazdálkodik értelmesen. Ezek a kategóriák összemosódva, egymást váltva egymásba átalakulva ismétlődnek a történelem során. Halász Gábor azt írta: „XV század a XIX. század nyersebb és eredetibb kisöccse”.- Az értelmiségi akkor micsoda ?- Nem tudom. Az értelmiségi, mint kategória, nem nagyon izgatott. Halász Gábor sem írt soha az értelmiségről. Oda tette a hangsúlyt, hogy a polgáriét legnagyobb erénye a szerzés. Ma is ez történik: szerezni, szerezni, minden áron! Nem egészen törvényes eszközökkel is. Engem nagyon nyomaszt a korrupció, csitulnia kell, mert ha nem, nagy bajoknak nézünk elébe. Ugyanakkor Fülep Lajos jár az eszemben, az öreg azt mondta: mit dühöngenek maguk azon, hogy milyen borzasztó ez a korrupció! Van annál még borzasztóbb is, a korrupció elleni harc. Nagyon nagy bölcsesség. A szerző ember ügyködésébe mindig belefér egy adag korrupció, egy adag csalás, de azután jönnie kell azoknak az arisztokratáknak, akik szellemileg is gazdálkodnak a megszerzett vagyonnal, mint a Mediciek vagy a sienai Kilencek. Azok az elöljárók, akik Sienában megbízták Ambrogio Lorenzettit, hogy a Kilencek tanácstermében freskósorozaton mutassa be a jó és a rossz kormányzatot, nagyon jól tudták, hogy kivel és mit kell megfestetni.

Az én patrónusom most a tévé, hiszen ők veszik ezt a beszélgetésünket. Tetszik, nem tetszik, így van. Utálom a tévét, utálom a patrónusokat, utálom az értelmiségi szerepet, mégis belekényszerülök. Mit tegyek, az értelmiségi ilyen belekényszerített szolga, aki igyekszik ebben a szolgaságban viszonylag tisztességesnek maradni. Teljesen talán nem lehet. Kompromisszumokra kényszerülünk, folyton azt latolgatjuk, hogy mit miért érdemes még megadni ebben az egyezségben, mit szabad még feladni az önbecsülésből.- Említetted Sienát. Ott van a Rossz kormányzat falára festve ez a szöveg: „Mivel mindenki csak saját javát keresi, ebben az országban az igazság a zsarnokság alá vettetett, ezért hát ezen út mentén senki nem haladhat életéért való rettegés nélkül, mivel rablás az úr a városkapun innen és túl. ”

Úgyhogy ezzel a szerzéssel bajok vannak!- Persze, az arisztokraták óhatatlanul zsarnokká váltak. De az értelmiségiek figyelmeztették őket. Még Machiavelli is. Machiavelli egész életében arra figyelmeztetett, hogy na-na, szerző uraim, vigyázzunk! A szerzésnek bizonyos követelményei is vannak. Ismét csak Halász Gábort kell felidéznem. A magyar viktoriánusokat. Klasszikus, tökéletes iskolapélda. Minden magyar politikusnak kötelező olvasmányává tenném. Mert abban arról van szó, hogy a szerzések folytán arisztokratává vált - nemesedett vagy züllött - nemzedék miként hallgat majd szükségszerűen az értelmiségiekre, az általa patronáltak figyelmeztetéseire. A gazdag Széchenyi István egyenesen értelmiségivé válik, már se nem arisztokrata, se szerző, se polgár, hanem értelmiségi, s mint értelmiségi politizál.

Az elképzelhetetlen, hogy egy értelmiségi építtessen. Az értelmiségi építsen! Azt pedig, hogy mit valósítson meg, azt mondja el neki egy Sugerius apát. Mondják el neki a velencei kalmárok és bankárok a maguk álmát a Canal Grande-ról, vagy mint a sienai Kilencek, mondják el álmukat a Palazzo Publico-ról. El egészen addig, hogy a torony márpedig mindennél magasabbra emelkedjék. Lássa minden büdös nemes úr és lássa minden szerző is, és megértse, hogy vigyázzunk uraim, a Palazzo Publico mindenek fölött áll! Ezt még a süketek is megértették. Azoknak, akik ebből sem értettek, azoknak megfesttették Ambrogio Lorenzettivel a Jó Kormányzatot.

Kell az arisztokratává vált szerző réteg, amely tudja, hogy milyen épület illik tájhoz és időhöz. És meglehet, ez hülyeségnek hangzik, de alkalmazkodni kell a kommuna leikéhez. Nem azt mondom, hogy a közös lélekhez, mert az félreérthető. A kommuna leikéhez. Mert az olasz valóságban az a nagyszerű, hogy ott ma is él a

91