Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Csató Károly: Egy utolsó szociográfia felé

majd március 15-én, a temetés napján, miután eltűnt a halottas autó, de még nem érkeztek meg a szertartásra kivezényelt karhatalmisták, az Anya felnyittatta a gyanútlan rokonokkal a hatóságilag lezártnak mondott koporsót, megcsókolta a halott homlokát, felemelte egyenként a gyermekeket, hogy búcsúzzanak el Apjuktól - a halott bal szemöldöke fölött zúzódásos nyílt seb látszott és szája sarkában alvadt vér - aztán visszazárták a koporsó fedelét és elkezdődött a szertartás, amit nem zavartak meg közvetlen jelenlétükkel a karhatalmisták; a János utca (Arany János) elején, a bikaistállónál várták a menetet négyen; orosz gyártmányú dzsippben, orosz pufajká- ban, vöröscsillagosan virítói orosz sapkában, dobtáras, orosz géppisztollyal a lábuk között; abban a megelégedettségben, hogy az egytől egyig nemzetiszínű szalaggal kötött koszorúk nem kelnek életre, nem lepik el a szóládi utcákat Himnuszt, Szózatot, Kossuth-nótákat énekelve, vörös zászlókat égetve, barikádokat rakva és Molotov- koktélokat dobálva az emberek, hanem befakulnak egy fehér gyászba a beíratlan semmi..................

amely egy utolsó szociográfia felé mutató megismerő tudat feltétlen „én”- korlátaival nehezülő, s az „Ö”-re való ráutalásban oly tanács szerint mondódott át az időn,

hogy Csató Károly rakodómunkás szabálytalanul foglalt helyet a „Futura” teherautóján, amelynek felborulása után olyan súlyosan megsérült, hogy a kórházba szállítás után röviddel elhunyt;

vagy csak így: „egy autószerencsétlenségben meghalt...” - aztán már ”... szerencsétlenüljárt ...„;

a vele együtt letartóztatottak szabadulásuk után mind csak annyit mondtak, hogy ők nem tudnak semmiről, s mindegyikük az Anyát kérdezte, hogy ő mit tud, neki mit mondtak, ö mit hallott; egyikük felesége pedig kérve kérte, hogy özvegyen ne maradjon a faluban, költözzenek haza Szóládra, ne is álljanak le beszélgetni, ne is keressen fel többet senkit, így is elég nagy a baj, legyen belátással... - a halál körülményeinek fikciói úgy beszélnek át a történelmi jelentésfalon, hogy már csak olvasásként léteznek a magányos értelmező értelem jelen pillanatban egyetlen lehetséges megnyilvánulásaként; de úgy is, mint egy elképzelt írás olvasásaként;

s hogy talán mégis van írás, hogy ez itt lehetséges hogy írás, lehetséges elolvasnom, semmit nem fehérít ki abból a KEPből, hogy a temetés másnapján már nem maradt a koszorúkon egyetlen nemzetiszínű szalag sem;

s ezt, elképzelem, mint írást, hogy éppen most olvastam el, s ez a nemzetiszínűet- len szalagtalanság már a megértés pillanatán túl íródó, utolsó szociográfia felé kitáruló tudat teremtő ősboldogságának ősállapotában ringatózó fehérgyász-semmi;

a gyermekkor az „én”-bői kiűzetett „íe”-ként idegenül a homlokroppantó szegénységben tovább a Kőröshegyről való elköltözés után:

Somodari József emigrált, hosszú idő után érkezik tőle egy képeslap Salzburgból; Somodari Józsefné, született Varga Rebeka szívbeteg, lerokkantják a téeszesítés után; özvegy Csató Károlyné, született Somodari Erzsébet téesztag, napszámos, kofa, takarítónő és fűtő a téeszirodán, s minden megalázás szótlan eltűrője: Csató Zoltánt, az elhunyt első házasságából származó gyermekét az apai nagyanya, özvegy Csató Imréné, született Kasza Zsófia hónapokig tartó gyűlölködés után erőszakkal magához veszi, mert menyének köszönhető fia halála, aki politizálni engedte, pedig neki a férjét elvitte az első világháború, Imre fiát a második; ő az utánuk maradt árvákat már nem adja senkinek, ő már nem hordhat több keresztet és különben sem engedi kisemmizni a Zolit, akit majd az árendába adott házából felnevel, s így nem kell neki a mostoha kegyelemkenyerét enni (...);

a halál, a disszidálás - a férfiak elvesztése - gyászfehér búrája alá rekedt család a megmaradásért, a túlélésért egymás ellen harcolt, s e harcokban kipusztult minden szeretet, szolidaritás;

81