Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Szekér Endre: Túl a poklon (Zám Tibor hetvenedik születésnapjára)
Szekér Endre Túl a poklon (Zám Tibor hetvenedik születésnapjára) „Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.” (Radnóti Miklós) Mm wadnóti Miklós mindig „halálraítéltként” élt, mindig megküzdött a halál gondolatával, a ,jó halál kegyelmében” bízott, tudta, hogy sorsa „elvégeztetett”, „fűrész sír fejem felett”. A költő - újra meg újra megírta a „költőhalált”, az elveszett barátok tragikus „fogoly-halálát”, és keserű emlékezésében így fogalmazta meg a meghalt barátok állandó jelenlétét, figyelmeztető hiányukat: „Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában / és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen, / távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak”. Akkor a világháború távoli országai, a katonaként és munkaszolgálatosként elhurcolt emberei, emlékei késztetik Radnótit arra a komor megállapításra, hogy „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.” (A la recherche...) Sajnos innen, a haláltól kiindulva emlékezhetünk mi is a már elég régóta elhunyt író-barátra, Zám Tiborra, aki valóban ott él közöttünk azóta is, árnyként, emlékként, tétova mozdulatban, az asztalnál lévő poharakban, a megcsillanó italban, a gondolatokat ébresztő kortyban, a kezünkben lévő fotóban, a szeretett lászlófalvi környezetben, műveiben, melyek közül az egyiknek elgondolkoztató címet adott: „Túl a poklon”. Ez a címválasztás különösen kiemel valamit Zám Tibor életéből és műveiből: azt, hogy ő „poklot járt” emberként élte nagyon is kevésre, szűkre szabott éveit, évtizedeit. Valószínűleg maga is gyakran arra kényszerült, hogy ráébredjen a valóságra, a súlyos betegségek szorító pántjaira, egészségi állapotának végzetes korlátáira, a félelmetes halálveszélyekre. Az író Zám Tibor a Túl a poklon című kisregényében Jákó alakja mögé bújt, de ez nem volt „szerep”, nem volt „álarc”, nem volt színészi „festék”. Jákó teljesen az író alakja volt. Ezt érezte a regényből készült színdarab főhőse 1982 márciusában a kecskeméti Kelemen László Kamaraszínházban, amikor a színész Tolnai Miklós mindinkább valamiféle „alakváltozata” lett az írónak - talán a rendező, Sándor János tanácsára. Máig úgy él bennem a kecskeméti színházi bemutató, hogy a főhős nagyon „hasonlított” az íróra, Zám Tiborra. A házasság, a férfi és nő kapcsolat dantei méretű, ihletésű „poklában” - mindjárt a kisregény elején - a temetésről ír, hiszen Zsálya a nő „csak a temetéseden lát téged viszont”. „Ravatalról” van szó, „gyásznépet” említ, „fekete fátyolról” ír stb. A végzetes szerelmi és emberi kapcsolat ábrázolásakor egyértelműen feldereng a fenyegető halál képe. A halállal, a végzettel szoros kapcsolatban van a pokollá vált szerelem, emberi viszony. Nem egyszerűen Ady verseit idéző héjanász, végzetes vijjogó harc - mint a Lé- da-versekben - ez, hanem valóságosan „csata”, „harc”, egymást kikészítő szópárbaj, végzetesen éles szótörőkkel vívott viadal. Zám Tibor „négy éve tartó háborúról” ír: csatákról, tönkreverésről, kikészítésről, bosszantásról, összecsuklásról, ütésről, elpá- holásról. Ebben a harcban egyikük sem lehet győztes: vagy csupán pirruszi győzelem ez, vereséggel teljes diadallal. Látszólag el lehet találni a szerelmi ellenfelet, egy-egy leleplezéssel rövid időre „győzni” is lehet, megalázni, meghazudtolni, földre 70
