Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Rónay László: A feloldozás esélye (Bertók László: Deszka-tavasz /Jelenkor/ – Dongó a szobában /Magvető/ – Bárdos László: Szóérintő /Jelenkor/)
nem ad teret lépésnek, lendületnek, ugrásról, fényről mit se tud. Annál többet a véreztető kapaszkodásról. Ennyi az este. (Bárdos László: Ennyi az este) „ - még sejtelmeimhez is a lépés biztonsága szükségeltetik” — olvassuk Bárdos Lászlónál, de ezt akár az idővel folyvást szembesülő, a múlt titkait kitartóan fürkésző Bertók László is írhatta volna, ő azonban kicsit Babits Esti kérdésének végszavait követve sorolja létünk örök miértjeit: Mért a sötét, ha mindenképp kisüt? Ki az, aki ha üt, csak visszaüt? Hol a lélegzet tetején a fény? Mi ürül ki, ha tele az edény? Mért, hogy különbnek képzeli magát, ha egy kötélen szárad a világ? Mért az ijedtség, az erőlködés, ha magától működik az egész? (Magával ránt és elejt, ami fog) Ne higgyük azonban, hogy e két költő nem ismeri a dolgok mélyebb értelmét. Bertók László Dongó a szobában című prózakötetének meditáció-sorozatában mást sem tesz, mint hogy a jelenségek mögött megbúvó lényeget nyomozza. S ez talán a legnehezebb, a leginkább a költőhöz méltó feladat. Hiszen napról-napra nehezebb terheket cipelünk, csupa lényegtelen dolgot raknak a vállunkra, mégsem szabadulhatunk tőlük. Csak egy-egy lopott pihenőnél döbbenünk rá, hogy másra kellene összpontosítanunk erőinket, másra kellene figyelnünk. Ahogy Bárdos László írja Infantilis vallomásában„Vannak pillanataim, mikor bármely archoz odasimulnék. Úgy értem, mindenki arcán látható egy jóságos árnyalat. Még inkább az arc határvidékein: toka, tarkó, fül környéke alig kivehető hívással biztat" Ám ezt az arcot, ezeket a vonásokat csak homályosan látjuk. Csak a hiányuk döbbent rá igazi értékükre, nekünk is szóló üzenetükre. Bertók László egyik legszebb, mélyen emberi versében Fodor Andrásról vaill. Nem a legendáról, hanem egy emberről, akit szerettek, mert azt a nyelvet beszélte, amit a többiek, s tudta, hogy a kimondott szónak súlya, értéke van. Azért nem mondjuk ki a szavakat, mert jelentésük elhomályosult, piszkosak lettek? - kérdi több versében is Bárdos László. Vagy elgyávultunk? - mint Bertók László írja, azt feszegetve, hol a jogos félelem határa, s hol kezdődik a gyávaság? Ezek a kérdések, bármikor és bármiképp vessük is fel őket, már a lényeg felé vezetnek: „valami kielégüléshez, kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez”, mint Bertók László fogalmaz. De méltók vagyunk, lehetünk-e erre? Ezzel a kérdéssel szembesít Visszaéneklés című ciklusában, de különösen annak bevezető versében (Hangok a közelben) Bárdos László. Azt a látomásos utat járja végig ebben, amelyen Pilinszky haladt a Harbachban (már ez az összehasonlítás is jelzi a költemény tragikus mélységét). Van azonban ennek a nagyszabású víziónak néhány sora, amely egy másik dimenzióba vezet, bennünket szólít meg: . .. Szüntelenül el vagyok foglalva valamivel, s ki nem láttok életre, halálra. 88
