Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Rónay László: A feloldozás esélye (Bertók László: Deszka-tavasz /Jelenkor/ – Dongó a szobában /Magvető/ – Bárdos László: Szóérintő /Jelenkor/)

Rónay László

A feloldozás esélye

A

Bertók László: Deszkatavasz (Jelenkor) Dongó a szobában (Magvető) - Bárdos László: Szóérintő (Jelenkor)

mai magyar líra egyik alapérzése a veszteség, a hiány tudata. Nem meglepő: az önmagával megelégedett lírikus rendszerint képtelen újat mondani, saját közhelyeit ismétli. Az írók is elmondhatják: navigare necesse est, haladni kell, ha nehéz is, ha a felfedező útra vállalkozó folyton a múlt fájó emlékeibe ütközik is, mint Bertók László, vagy léghiánnyal küzd is, mint Bárdos László. Ez egyébként nem csoda: magaslati levegőn járnak, egyensúlyoznak mindketten, s ennek oka részben az, hogy olyan közegbe vágynak, amelyben szavaiknak nincs torz visszhangja, csak önértéke és önsúlya. A halállal szembesülve, vagy az emberi lét alapértékéig leásva minden más mellékessé válik. Ugyanazon az úton szoktam megközelíteni az egyetemet, amelyiken Bárdos László, sosem mulasztom el végigszemlélni az Atlantisz kirakatát, s a kicsinységnek ugyanaz az érzése kerít hatalmába, ami őt. Szemben a világ nagy szellemeivel, az emberi gondolkodás határát ostromlókkal szégyellem magam: csak ennyi futja, nem többre, menetelünk-masírozunk, talán van néhány följegyzésre érdemes gondolatunk, de nagy kérdés, valaha is beléphetünk-e arra a szigetre, amelyen az antikok hite szerint a boldogok éltek, az aranykoriak, akik nem ismerték a megaláztatást, az erőszakot, s akik még egyértelmű igaz szavakkal éltek, még ha ravaszok voltak is, mint a leleményes Odüsszeusz. Csend honol ezen a szigeten, lakói nem ismerik a gondolat- és érzéssemmisítő zajt, amelyről Bertók László írja Azelőtt címmel:

A zajnak, ami a kipufogógázzal bepöndörödik az ablakon, fekete kutyaformája van. Lefekszik a szőnyegre. Néz, hogy tényleg elfáradtál-e, vagy csak nem tudod csinálni tovább, amit éppen.

Ez a szoba a menekülés esélyét rejti. Nagyon is pontosan körülhatárolt terep, mégis birodalom, a pontos megidézés és megnevezés lehetőségét rejti. S ugyanakkor a kérlelhetetlen szembesülését is, amikor az ember rádöbben esendőségére, az elmulasztottakra, s kínlódva próbál kiszakadni az elvesztegetett lehetőségek hálójából:

Üveg csattanása, hangok élei: már semmilyen utat nem ismerek.

Egy-két lépés még a köveken,

vagy csak képzelgés ez is ? Akkor tehát

tenyeret, talpat horzsoló kapaszkodás

valami kötélen fölfelé

a percek csomóin újabb percekig,

próbálgatva még az ugrás lendületét,

s lesve a fény — valami gyertyaláng — felbukkanását.

Vagy még kevesebb. Osszeszorult szobabelső,

87