Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Nagy Miklós: Ne csak a Bánk bánra figyeljünk! (Katona József válogatott drámái Orosz László kiadásában)

zart az utolsó operájában. Katona színműveiben ezekre a főhősökre mind ráillik az említett monográfiában II. Endréről megfogalmazott értékelés. „Eszményített (...) abban az értelemben is, hogy halványabb, vértelenebb a dráma többi szereplőjénél. Inkább vágykép, mint valóság.” A belső küzdelmek azonban nem hiányoznak sem belőle, sem a római hadvezérből. Megrendültén állanak a háború, polgárháború vagy zendülés okozta üszkös romokon. Az uralkodó legfontosabb erkölcsi kötelességeire döbben rá a király, Titus pedig egyetemessé tágítja fájdalmát, amelyet diadala szörnyű következményei láttán érez: „O, bár minden győzedelmes végigmenne a halottas utcákon, és állna meg így egy szerencsétlen (...) anya mellett

Kegyes és bölcs államférfiakra, általános megnyugvásra nagy szükség lett volna 1810 táján, amikor a napóleoni háborúk roppant pusztítást vittek végbe anyagi s erkölcsi értékekben. A felvilágosodás eszmevilága mellett ez az érzelmi háttér is erősen befolyásolta a drámák befejezését. A komorság, súlyos politikai-felekezeti ellentétek a Ziska második részében jelentősen enyhülnek: a huszita vezér megkönyörül az ostromlott Prágán, váratlanul lemond magánbosszújáról, tapasztalja, hogy párthívei pestiesen sem hagyják magára utolsó óráiban. A Jeruzsálem pusztulása záró jeleneteiből hiányzik az ilyen erőszakolt derűlátás. Nem valósulhattak meg Titus emberséges tervei a város megkímélésére, sőt, a zsidók közötti pártharcok a legjobbak, legártatlanabbak életét is kioltották. A romok, holttestek, az általános elaljasodás közepette a római vezér előbb idézett szavai, megbánást tükröző ígéretei keveset nyomnak a latban. Legföljebb az nyújthat némi reményt, hogy a leghitványabb római, Gessius Floras elnyeri méltó büntetését.

A Bánk bán befejezéséből még ennyire sem csendül ki valamilyen összhang ígérete. Endre ugyan elismeri Gertrudis törvénytiprását, megkegyelmez a nádornak, Ottóban jelképesen elítéli a meráni érdekszövetség többi képviselőjét. „Végsemmiség az én ítéletem” sóhajt fel ugyanakkor Bánk, aki boldogságát veszítette el Melindában, el kell viselnie jó hírneve romlását, és egykori szövetségesének átkát az „alattomos gyilkos”- ra. A német klasszikusok kiemelkedő tragédiáiban a tiszta szándékú pártütők, a zsarnokgyilkosok győznek, vagy vértanúként is övék az erkölcsi diadal. Gondoljunk Egmontra, Posa márkira, Teli Vilmosra! Gertrudis gyilkosa életben marad, ám önvádtól kínozva, életcél, önmagába vetett hit nélkül. Ezért Bánkot a fentiekkel egybevetve, ma is igazat kell adnunk Waldapfel József több mint félszázados megállapításának: „Katona tragikus látása egészben sötétebb a német klasszikus drámáénál,” (Katona József, Bp., 1942.) (Kemény Zsigmondra gondolva eszünkbe juthat, hogy 1850 után egy ideig még sötétebbre színeződött a történelmi tévedések freskója irodalmunkban.)

És most térjünk vissza a fölvetett kérdéshez: kisebb testvérek vagy inkább csak előzmények a főműhöz képest az elemzett korábbi munkák? A Luca széke meg az Aubigny Clementia eszmevilágának sekélyessége miatt nem jöhet szóba, a Jeruzsálem pusztulása elsősorban egy egész nép tragédiája, nem pedig néhány személyé. A Ziska első részében alapvető párhuzamokra figyelhettünk fel: alattvalói és nemzeti jogokat semmibevevő pénzhajhász király áll szemben öntudatosodó elittel, a zendülés vezetőjét egyéni sérelem is fűti mindkét alkotásban. Mégis, a Jeruzsálem pusztulása más jellegű tárgya, légköre, jellemrendszere ellenére művészi értékét tekintve semmivel sem áll távolabb a Bánk bántól, mint a huszitákat bemutató szomorújáték.

A rózsa elolvastával leszűrhetjük a tanulságot, hogy Katona Józsefből nem hiányzott a komédiaszerzői képesség. A komikum mélyebb szintjeinek átérzésére - ekkor még? - nem volt felhangolva géniusza, meddő találgatni azt, hogy mire tette volna képessé egy szerencsés sorsfordulat. Mindenesetre feltűnő, hogy nem törődik nemeseink és arisztokratáink műveletlenségével vagy idegenimádatával, holott ez Csokonaitól kezdve rendszeresen visszatér a hazai vígjátékokban.

83