Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Balla D. Károly: Négy kísérlet a megújulásra (Kárpátaljai elsőkötetesek)

Hatásról, kisugárzásról, meghatározó jellegről mindenképpen korai lenne beszélni, ám annyi bizonyos, hogy e négy huszonéves költő alkotói produktumával szembesülnie kell nem csupán az olvasónak, hanem a náluk életkori és felfogásbéli szempontból is idősebb íróknak. Emellett eredményeik kölcsönösen újra és újra megmérettetnek „egymásuk” ítéletében; ezen túl pedig - reméljük, lesz ilyen - a következő nemzedékek számára négyük első kötete megkerülhetetlen tanulságul szolgálhat.

1 Ennek egyes jelenségeivel foglalkoztam a Forrás 1997./5. és 1998./4. számában közölt tanulmányaimban

2 (cséka györgy) klondájk: egymillió fallikus csillogás. Galéria-Ecritűre, Ungvár-Budapest, 1994.

3 Pócs István: Álarcosbál, UngBereg Alapítvány-Galéria Kiadó, Ungvár-Budapest, 1995.

4 Lengyel Tamás: S. K. arabeus, Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 1998.

" Bagu László: halálcsináló, Hatodik Síp Alapítvány - Mandátum Kiadó, Budapest-Beregszász, 1998.

ES. A tanulmány keletkezése és megjelenése közötti időben a négy fiatal költő szerkesztői csapattá állt össze: erőfeszítésüknek köszönhetően született meg a Véletlen Balett c. új folyóirat, kárpátaljai és budapesti megjelenéssel, tartalmában kisebb részt a tárgyalt régióban, nagyobb részt Magyarországon született művekkel. A tetszetős kivitelű és imponálóan nívós írásokat keretbe foglaló első szám (1999/1), talán kicsit a meghökkentő keménységű bevezető szövegnek is köszönhetően („Kárpátalján nem nagyon van irodalom. Egyrészt, mert 95%-a olvashatatlanul rossz. Másrészt, ha akadna is olvasható rész, senki nem olvassa...”) méltán keltette fel az olvasók és a szakma érdeklődését - egyben meg is osztotta a véleményeket. Nem véletlenül: az új folyóirat mintha megtestesítője, inkarnációja lenne irodalmunk legalapvetőbb, e tanulmány elején is említett problémájának: van-e kárpátaljai magyar irodalom, illetve ha van, akkor vajon milyen és vajon eléggé szalonképes-e ahhoz, hogy a nagyobb egységbe integrálódjon; ha pedig nincs (vagy mint a szerkesztői négyes állítja: reménytelenül rossz), akkor a helyén ásítozó szellemi vákuum feltölthető-e „hozott anyag”-gal. Talán nem túlzás azt állítani, az adódó ellentmondások az új orgánum erőterében sem mutatnak hajlandóságot a feloldódásra, s irodalmunk paradoxiális helyzete az új generáció felléptével az eddiginél is nyilvánvalóbbá vált.

81