Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Balla D. Károly: Négy kísérlet a megújulásra (Kárpátaljai elsőkötetesek)

lyuk a kozmosz anyagát - magához vonzza és beszippantja a más fogalmi pályáról induló „költői objektumokat”. A Bagu-versek illúziótlan világában nem az isten és nem a szeretet, nem a hatalom és nem a költői én, nem az értelem és nem is a nemiség ül a trónuson, hanem a halál révén megjelenített univerzális hiány, az abszolutizált Nincs.

A költő hiány-élménye oly erős, hogy ennek érvénye alá rendeli más természetű impresszióinak többségét, sőt, magát az alkotói folyamatot is:

A vers elkezdődik mert valaki hiányzik

folytatódik

(még mindig hiányzik)

a vers befejeződik és soha nem hiányzott jobban (travex)

Ebből a rövidre zárt, verseimmel élve: „a hiányanyag koncentrálódása” révén önnön abszurditásába zuhanó világból nem adódik kiút, menekvés; a hiány, a nemlét, a nincs (és metaforája, a halál) abszulútumként történő értelmezése voltaképp lehetetlenné tesz bármiféle folytatást, továbblépést:

miért is tenne úgy, mintha folytatása lenne valaminek, ami nincs csak a kezdet van és csak a vég

(20th Century Fucks)

E konklúzió úgy is értelmezhető, hogy Bagu látókörében a létezés misztériuma a születést beteljesítő halál fölfoghatatlanságává, s az ennek átéléséből származó döbbenetté redukálódik. Szűk költői világ, gondolhatnánk, ha nem lenne módunk megfigyelni, amint az értelmi-logikai szinten tudatosult gravitációs csapdát minduntalan szétfeszíti egy „egészségesebb” művészi ösztönösség, a világ dolgait maguk közvetlenségében, képiségében megragadó intuíció. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy éppen ez: a gondolati és érzelmi erővonalak ellenirányúságából adódó feszültség képezi a Bagu-versek legfőbb költői erejét.

Tegyük még hozzá, hogy az itt vázolt ellentmondásosság: a reménytelenséget, kiúttalanságot megrendüléssel felismerő tudat, és az ettől szinte függetlenül működő „ráérzések” végül is feloldódnak vagy legalábbis feloldódni látszanak a versek nyelvi szerkesztettségében, költői megformáltságában. Szerzőnk ugyanis - és erről eddig még nem beszéltünk - roppant igényességgel alkotja meg sorait, mondatait. Szóválasztásában egyformán mérlegeli a szintagmák jelentését és érzelmi töltetét. Szövegeiben a grammatikai egységek a roppant pontos és körültekintéssel megválasztott (ám ennek ellenére - vagy éppen ezért - természetesnek tűnő) elhelyezkedésük révén pótlólagos helyi értékkel gazdagodnak.

Az eddig elmondottaknak jellemző illusztrációja a zárásul idézendő vers, amelyben együtt találjuk a teljes példatárat: a vágyak kielégíthetetlenségét; a halál megidézésé- vel felpanaszolt, hiánnyal teljes árvaságot; a megértett, döbbenettel tudomásul vett reménytelenségben ellenpontként megjelenő ösztön-képeket (hóval bevert ablak, a méz fanyar illata); illetve mindezeknek egységbe foglalását a pontosan, igényesen felépített, lezárt szerkezetben. íme:

79