Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Balla D. Károly: Négy kísérlet a megújulásra (Kárpátaljai elsőkötetesek)

...folytatni nem tudja már még leütöget egykét szót aztán kiveszi a papírt lezárja az írógépet (ilyenkor függőben marad)

Ez az önleleplező, a roncsolt formákat tudatosan alkalmazó és látszólag akaratlanul, véletlenül képződő szövegekkel operáló, a lét esetlegességét és abszurditását megragadni igyekvő költői attitűd Cséka fellépése előtt ismeretlen volt a kárpátaljai magyar irodalomban.

(Tegyük hozzá, hogy első kötete megjelenése óta, az utóbbi három év írásaiban - ezek folyóiratokban, főleg a Pánsípban láttak napvilágot - újabb kísérleteket figyelhetünk meg. Először is továbbvitte, továbbfejlesztette az első kötetében dominánsnak még nem mondható, de már felfedezhető komoly játékot, amelynek során a banalitásokban, a mindennapi „semmiségekben” rejtező groteszk motívumokat igyekszik tettenérni (az ún. nagyapa- és nagymama-versek), másrészt a „garantáltan klasszikus megoldások”-nak nevezett opuszokban a hagyományos formákat (rímrendszer, strófaszerkezet) próbálja félrevitt, rontott, csúsztatott „igazi” szövegekkel megtölteni: mintha egy-egy „valódi” költeményt kezdenénk olvasni, aztán valódisága elcsúszik, frázisossága lelepleződik, s az egész nagy, szent Költészet mintha önnön ellentétébe fordulna, eltévelyítve, kétségbe ejtve az olvasót, aki immáron nem lehet biztos abban, akkor jár-e jobban, ha kívülreked ezen a fonák világon, avagy akkor, ha hagyja magát becsalogatni a Cséka-versek különös labirintusába, ahol az „érthetetlenség” Minotauruszától csupán valami modern, ezredvégiségétől meghatározott Ariadné fonala mentheti meg.)

*

Teljesen más alkotói magatartás jellemzi Pócs Istvánt. 1995-ös első kötetére3 a posztmodern hangütés jellemző. Ám az ezzel együtt járó, tipikusnak mondható kellékek (rezignáció; cinizmus; pózok és manírok hangsúlyossá válása; „laza” trágárkodás és „direkt” erotika; a nagyvárosi szubkultúra beszüremkedése stb.) sajátosan keverednek egyfajta gyermeki naivitással, kései kamasz-romantikával. Pócsból minden posztmodern nyegleség, kiábrándultság és pimasz szókimondás ellenére ki-kibu- kik a „komoly”, „őszinte” költő, a világ dolgain, a természet szépségén és a civilizáció rútságán, életen-halálon, szerelem-vesztésen megrendülő érző lélek, akinek ambíciója van arra, hogy rímeket találjon, hogy hasonlatokat és metaforákat alkosson, s hogy verse - amaz elavult hagyományos értelemben - szóljon valamiről. Erőssége a pontos építkezés, szereti a lezárt kompozíciókat: legtöbbször (természeti) külső képpel nyit (Szállnak a varjak; Száraz kórók közt zuhog a szél; Égnek a máglyák, Hajnal van; Áradás; Pirkad; S felöltözik lassan a város stb;), ebből bontja ki, ehhez csatlakoztatja, vagy ezzel ellentételezi a külső-belső történések „törzsszövegét”; gondosan előkészíti a lezárást, és pontosan, kiszámítottan teszi helyükre az utolsó szavakat.

Lankad lassan a város.

A stricik ágybabújnak.

Megadom neked a régit.

Meghagyom magamnak az újat.

Ülök szótlanul.

Kiket még nem karoltam,

eszembe jutnak.

Mondok neked régi verset.

Hagyom nekik az újat.

(Reggeli...)

75