Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - A „levitáló” Leviticus (Tőzsér Árpáddal beszélget Németh Zoltán)
juk majd szlovákra fordítom és szlovák közönség elé kerül, s magyar olvasó szeme esetleg soha nem is fogja látni. Az utalásrendszer ott teljesen más, és ez az utalásrendszer maga is egy nyelv, s ha azt akarjuk, hogy a mondandónkat minél szélesebb körökben és minél pontosabban értsék, akkor ezt a „metanyelvet” is tudatosan kell alkalmaznunk. Visszatérő panaszunk, hogy a magyar irodalom kevéssé ismert a nagyvilágban, s ismeretlenségünket általában a magyar nyelv lefordíthatatlanságával szoktuk magyarázni. Nos, azt hiszem, ilyenkor nem eléggé tudatosítjuk magunkban az idegen nyelvek tanulásának a mechanizmusát. Nemigen gondoljuk át, hogy egy idegen nyelvvel úgy szoktunk ismerkedni, hogy ha már egy mondatából megértünk nyolc szót, akkor a kilencedik és tizedik jelentését kikövetkeztetjük. A kis népek metanyelvét, szimbólumrendszerét, hagyományát nyugaton általában úgy és akkor fogadják be, ha azokat maguk a kis népek írói írják meg. Angol, francia vagy német nyelven. Gondoljunk az angolul író nagy írekre, vagy a franciául író román Cioranra, legújabban a cseh Kunderára. De ezek úgy alkalmazzák az ír (kelta), román vagy cseh metanyelvet, hogy az ábécéjük 30 betűje angol vagy francia, s csak egy-kettő ír(kelta), román vagy cseh. Hogy ki lehessen következtetni őket. (A kötetem címadó versében szó is van az írekről, akiknek ma már, a nyelvvesztés után az emlékezetük az igazi nyelvük.) Én a Leviticusban megpróbáltam megteremteni egy olyan elképzelt nyelvet, amilyenen esetleg az elképzelt nyelvvesztésünk után értekezünk majd. A szövegem természetesen már mintegy vissza van fordítva magyarra abból a majdani isten tudja, milyen nyelvből, amelyen a „nyelvvesztés” után beszélni fogunk. Ergo: szándékom szerint a Leviticus nyelve olyan „világnyelv” amelyben a mi „igazi nyelvünk”, az emlékezetünk már csak bujkál a sorok között, hogy ezt a „bujkáló nyelvet” az alapjelentések összefüggésrendjében az idegenek is megérthessék.- A korábbi verseidben viszont éppen az anyanyelvhez, a szülőföldhöz való kötődés a markánsan meghatározó.- Hogy az előbbi ábécés képnél maradjak, hadd mondjam el, hogy fiatal korában az ember hajlamos az ábécének mind a 32 betűjét a szülőföldből eredeztetni. Aztán felnőtt és öreg korában rájön, hogy bizony a szülőföld az ábécében csak az „a” betű, s hogy a más csatornákon át hozzánk áradó, például a könyvekből megtanult egyéb kultúrák is majdnem ugyanúgy hathatnak ránk, mint a gyermekkor, az első mély, evilági valós élményünk. Ahhoz persze, hogy a szülőföld is egy jellé váljon a sok között, meg kell írnunk néhány búcsúverset, el- és leszámolást a világgá indító faluval, várossal, emlékekkel, aztán jöhet az enciklopédiák, a kis és nagy irodalmi Larousse- ok, a „kazár szótárak” szerkesztése. S az ember csak akkor hökken meg, mikor a lakása tárgyai között hirtelen egy olyan juhászbotba vagy furulyába botlik, amely nemcsak emlékezteti a múltjára, hanem egyenesen egy darabja a múltnak, maga a múlt. Ilyenkor aztán úgy érezheti magát a költő, mint Coleridge hőse, aki azt álmodta, hogy a túlvilágon járt, s ott egy csodálatos kertbe letépett egy rózsát, de nagy meglepetésére mikor felébredt, a rózsa ott volt a kezében. Azaz a szülőfölddel le lehet számolni, jellé, szöveggé lehet tenni, versben lehet fagyasztani, csinálhatunk vele, amit akarunk, akkor is az lesz az egyetlen olyan túlvilágunk, ahonnan valóságos rózsát hozhatunk.- A szülőföld-versek után hogyan került sor a radikális változásra? Nem emlékszem az átmenetre: a Leviticus világgá tágulása szinte robbanásszerűen következett be, a korábbi verseidben nem volt ilyen direkt módon benne a világkultúra, vagy tévednék ?- Azt nem mondanám, hogy nem volt benne, talán inkább csak kevésbé hangsúlyosan volt jelen benne. A hagyománynak, a magyar és világirodalomnak-történelemnek az „átírását” én már 1972-ben, az Érintések című kötetemben elkezdtem, emlékezz csak az olyan akkori verseimre, mint az Europé monológja, a Meditaciones del Quijote vagy a Fejezetek egy kisebbségtörténelembőll Hogy ez a „dekonstrukció” aztán 38
