Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - A „levitáló” Leviticus (Tőzsér Árpáddal beszélget Németh Zoltán)

- Arthur C. Danto elhíresült esszéjének a címét a visszájára fordítva, elmondható-e, hogy a Leviticus versei a filozófiát aknázzák ki, „semmizik ki” a művészet számára? Vajon egy nagy igényű, az uralkodó trendekkel ellentétes folyamat bejelentése történik meg a Leviticus lapjain ?- Arthur C. Danto esszéjét, sajnos, csak hallomásból ismerem, nem tudhatom pontosan, hogy ő mire gondolt, mikor a művészetnek a filozófia általi kisemmizéséről írt, ismerem viszont Jacques Derridának azt a kijelentését, amely szerint a filozófiát irodalomként, az irodalmat pedig filozófiaként kell művelni. Maga Derrida ugyan ezt úgy magyarázza, hogy az irodalom-filozófia vagy filozófia-irodalom műfaja a magánélet és a közösségi lét pszeudo-ellentétét fejezné ki, de azt hiszem, közelebb jár az igazsághoz Rorty, amikor azt mondja, hogy „Derrida már alig emlékeztet Nietzschére és egyre jobban hasonlít Proustra”. Tény, hogy újabban, mondjuk Nietzschétől Heideggerig és Derridáig sok filozófus legalább annyira nyelvteremtő művész, mint maguk az írók és költők. (Gondoljunk például a Zarathustrára, amely tulajdonképpen egyetlen hatalmas profetikus szabadvers!) Egészen pontosan nem tudjuk, nem tudhatjuk, mi van ezek mögött a „kisajátítások” mögött, csak sejthetjük, hogy ugyanaz a témavesztés, ami a 20. században az írókat is permanens bizonytalanságban, azaz válságban tartja. Érdekes módon azonban az irodalom, a kiutat keresve, távolról sem azzal a természetességgel nyúl a filozófiához, mint ahogy fordítva történik. A mai írót természetesen a tételesség mumusa rettenti el a filozófiától, de nekem meggyőződésem, hogy a filozófia, a matematika és a költészet lényegében ugyanazt teszi: nyelveket teremt. Az emberiség nagy közhelyeihez: a születéshez, a gyűlölethez, a szerelemhez, a halálhoz, a kétszer kettő négyhez. S ilyenféleképpen a tautológia meglehetősen érthetetlen, sőt éppen ezért kicsit talán perverz gyönyöre fűzi őket össze. A tautológia-lényegűség a legnyilvánvalóbb ugye a matematikában, ahol a 2x2=4 nem azért érdekes, mert valami eget rengető bölcsességet fejez ki, hanem azért, mert az egyenlet egyik oldala gátlás nélkül megismétli a másikat, csak egy „más nyelven”, más összefüggésrendben. A három említett tudatforma ebben a szabadságban (szabadosságban?) tehát tökéletesen azonos. Miért félnék hát a filozófiától? Filozófia nélkül nincs költészet (mint ahogy filozófia sincs költészet nélkül), csak arra kell ügyelni, hogy a filozófia tartalmai a versben ne jelentésként, hanem jelként fungáljanak. Azaz egy filozofikus verset olvasva nem az a lényeg, hogy a szerző és az olvasó ugyanarra a dologra gondoljanak, hanem éppen fordítva: a szerző úgy gondoljon valamire, hogy az olvasót ez a valami egy másik valaminek az elgondolására indítsa. Vagy ahogy te fogalmaztad meg a kritikádban: úgy konstituálom magamat, hogy az értelmezhetetlenségre tartok igényt. De ez az én „értelmezhetetlenségem” csak annyi, hogy arra törekszem, ne az én értelmem hasson, hanem az olvasóé. Mikor például Parsifalról azt írtam, hogy „Áttetsző tüdeje, mint két angyalszárny, összezárva lóg”, előtte éppen Lyotard „klasszikus angyalságáról” olvastam, s a filozófus androgün, „new sexuális” angyala, amelytől ő egy nemtelen, „angyali” kreativitást vár, valahogy így jelent meg előttem: szomorúan, összezárt szárnyakkal-tüdővel. De mondanom sem kell, hogy a verssor akkor jó, ha a Lyotard-konnotációk nélkül is hat.- A Leviticus versei tele vannak világirodalmi, világtörténelmi és művelődéstörténeti utalásokkal, figurákkal, alakokkal. Az így kialakult utalásrendszer a kifejezési eszköze valaminek vagy a formálás tulajdonképpeni célja?- Természetesen ez is, az is. Parti Nagy Lajos a tartalom és forma viszonyát egy írásában a „formálom” és „tartorma” szójátékban fogalmazta meg. Én sajnos nem vagyok olyan zseniális szójátékteremtő, mint Parti Nagy Lajos, s csak azt tudom mondani, hogy az említett utalásrendszer a verseimben egyszerre eszköz is, meg cél is.

Más oldalról közelítve a dolgot pedig azt mondhatnám, hogy a Leviticus verseit kicsit úgy írtam, mint mikor olyan magyar szöveget írok, amelyről tudom, hogy mond37