Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - A „levitáló” Leviticus (Tőzsér Árpáddal beszélget Németh Zoltán)

tött versformák, de a kötet egészére, úgy vélem, mégsem a szigorú formai mantinellek, hanem egy tágabb kötöttség, az egymástól távoli korokból összerímelő formák, szövegek, jelentések összefüggésrendje a jellemző.

A Mittelszolipszizmus partikularizmusával szemben persze ez is változás. A Mittelszolipszizmus hőse, Mittel úr ugyanis sztoikus: minden úgy van jól, ahogy van, s a részletek tocsogójában tulajdonképpen akkor is jól érzi magát, ha mindezt körülbelül olyan iróniával mondja el magáról, mint ahogy Voltaire ironizálja a Candide- ban Leibnitzet, mikor azt mondja, hogy „Bolondságot beszélnek, akik azt állítják, hogy minden jól van; azt kellene mondaniok, hogy minden a legjobban van”.

Szóval a Leviticus ban a nézetek és világnézetek sokasága rendelődik egymás mellé, fölé, alá, különböző korokból való formák és szövegek „olvassák” egymást, pontosan úgy, ahogy az az intertextualitás nagykönyvében megvan írva. Alapvetően azonban két világlátás vitatkozik benne egymással: egy metafizikátlan és egy metafizikus. Meggyőződésem ugyanis, hogy a magyar irodalom mai kánonja, mint azt korábban már annyi irodalmi kánonunk tette, megint túllihegi a korát, hogy már megint nagyon sok a neofita közöttünk. Pontosabban: túlságosan hamar túltettük magunkat (mint irodalom, mint filozófia, mint gondolkodás, mint egzisztencia) a metafizikán, hogy a metafizikának mint olyannak, tulajdonképpen még nincs is magyar „irodalmi nyelve”, s máris az egész irodalmunk következetesen és transzparensen metafizikátlan, sőt metafizika-ellenes.

Én nem tudom magamat olyan könnyen túltenni azon a dilemmán, hogy valóban az ún. világmindenség mondott-e csődöt úgy, hogy bebizonyosodott isten-, illetve értelemnélkülisége, vagy csak az embernek nevezett szerv rohadt el egy működő szervezetben, s most a tolvaj fogd meg!-et kiált. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy az emberi gyengeség, esendőség, sőt tehetetlenség a különféle finitizmusokban, világkatasztrófa-elméletekben csak alibit kreál magának. S esendőségünknek ebben a legitimizációjában lemondunk - mint írók - azokról a kiterjedéseinkről, amelyek túlmutatnak rajtunk, s a racionális határainkon túlihoz, mondjuk a kozmosz végtelenségéhez kötnek bennünket. így tűnt el a költészetünkből témaként a szerelem, a halál, a szenvedély, a szenvedés stb. (Földényi F. László elmélkedett egyszer, régebben ezekről a dolgokról nagyon megszívlelendően, az Elet és Irodalomban.) Ezeket a fogalmakat szerintem vissza lehetne hozni a versbe, persze kellene teremteni hozzájuk egy olyan versbeszédet, amelyben nem tűnnének anakronizmusnak. Olyasmire gondolok, hogy pl. Závada Pál a Jadvigában a Racine-i pusztító szerelmi szenvedélyhez egy egészen mai, mondhatnám posztmodern regénynyelvet teremtett, s így a témát is „posztmodernizálta”. Ugyanezt, azt hiszem, meg lehetne csinálni versben is.

A Leviticusban tehát ilyen küzdelem is folyik: a kötet versei új nyelvet akarnak teremteni a meglévő metafizikai kiterjedéseinkhez.

S ugyanakkor azt is látom, hogy maga az alkotás folyamata mennyire metafizikaellenes, hogy itt az „igazság” sohasem az emberen és művön kívül van, hogy az az „igaz”, amit a mű, a szerkezet, a szöveg megteremt, s így minden műnek lehet külön igaza. Az igazságok a szövegben egymástól, a nyelvi anyagon és referenciáikon belül ható törvényektől nyerik az érvényüket. Azt is mondhatnám, hogy az írók már régesrégen, jóval Einstein előtt relativisták voltak: rájöttek, hogy más a vonatkozási rendszere az irodalomban is annak a bizonyos haladó vonatnak, más a vasúti töltésnek, s megint más a vonat fölött repülő hollónak.

Summa summárum: a Leviticusban az alkotás egyidejű anyagszerűsége és relativitása, vagy ha úgy tetszik: metafizikátlansága s az ember metafizikája, értelmének és lelkének az a tulajdonsága, hogy újból és újból megkísérli befogadni a nálánál nagyobbat - ez a két entitás is küzd egymással. De remélem, elsősorban úgy, ahogy azt Lator látleletezte a kritikájában: a kettős látásom az anyag megformálásában jelentkezik.

36