Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - A „levitáló” Leviticus (Tőzsér Árpáddal beszélget Németh Zoltán)
A „levitáló” Leviticus Tőzsér Árpáddal beszélget Németh Zoltán M jL WJ.ég 1997-ben megjelent Tőzsér Árpád, Pozsonyban élő költőt tizedik verskötete, a Leviticus (Argumentum, 1997). Kritikairodalma a mai napig, hm, van is, meg nincs is. Tőzsér Árpád viszont maga is gyakorló kritikus, irodalomtörténész. Érdekes lehetne talán mások számára is: hogyan olvassa a költő a saját verseit, ha közben kritikus is.- Hogyan vagy megelégedve a köteted eddigi kritikai visszhangjával? - tettem föl az első kérdést a költőnek.- Az Élet és Irodalom 1998. július 3-i számával bezáróan, ahol Kántor Lajos elmélkedik a kötetről, pontosan tíz kritika, recenzió, jegyzet jelent meg a Leviticusról, s a méltatóim között olyan feltétlen tekintélyek is vannak, mint Lator László, Esterházy Péter vagy Reményi József Tamás, de én valahogy ezúttal mégsem vagyok elégedett - hogy úgy mondjam - a recepciómmal. Úgy érzem, az 1995-ben megjelent Mittelszolipszizmust egyetértőbb, de főleg értőbb kritika fogadta. A Leviticus kritikai visszhangjában kezdettől fogva van valami fanyalgás. Pontosabban: mintha a tiszteletkörök még mindig a Mittelszolipszizmusnak, a kelletlenség meg a Leviticusnak szólna. S az okát mindennek én csak találgatni tudom. Még leginkább éppen Kántor Lajos írása alapján, aki mindjárt az első mondataiban egy negatív meghatározását adja a könyvnek, valahogy úgy, hogy a Leviticus a címe ellenére sem írható le dogmatikusan. S ez természetesen azt jelenti, hogy a címe érthető dogmatikusan, sőt azt is, hogy akár voltak is olyanok, akik afféle lévitakönyv- ként, tehát törvénymagyarázatként fogták föl az egész könyvet. Nos, arról, hogy mi van a könyvben, nem akarnék itt szólni, abban nem vagyok illetékes, mert természetesen az van benne, amit az olvasó kiolvashat belőle. Inkább azt mondanám el, hogy mit nem akartam, hogy benne legyen: mindent akartam, csak törvényt magyarázni nem. Mózes harmadik könyvének ugyan valóban Leviticus a címe, de maga a szó hord egy más jelentés is, amint azt éppen te mutattad ki a Kalligram-beli kritikádban*: a latin leviter és levitas jelenthet lebegtetést, könnyedséget, csiszoltságot, sőt csapodárságot, állhatatlanságot is. Lator László Népszabadság-óeZí kritikájának éppen ez a címe: Egy állhatatlan költő. A „leviticus” szónak erre a sokadik jelentésére utalt vajon Lator? Vagy egyszerűen csak arra a „változásra”, amelyről az írása befejező részében ír, így: „Ez a rokonszenvesen állhatatlan költő mintha megint változóban volna”. Nem tudhatom, hogy tudatos-e Lator utalása a szó eredeti jelentésére, mindenesetre a rendkívüli műveltségű Latornál az ilyen véletlen egybeesések nagyon valószínűtlenek. Dehát egyébként is a „változásban levés” a fontosabb az idézetben. Csakhogy ő ezt a „változást” úgy látja, hogy a laza dikció után megint a „kötöttebb, keményebb formálással kísérletezem”, s ez így nem egészen pontos. Engem természetesen kezdettől fogva nagyon érdekel a kötött forma, mert én is azt vallom, amit - ha jól emlékszem - Pilinszky fogalmazott meg úgy, hogy egy szonett is lehet olyan hosszú, mint a Háború és béke, s éppen a kötött-sűrített formája miatt. Érdekel az az energia, amit azzal nyerhetünk, hogy a szövegmozgások elé határokat állítunk, s valóban van a Leviticushan is szonett, sőt, triolett és glossza is, s ezek mind nagyon szigorúan kö* Németh Zoltán: Leviticus (Tőzsér Árpád: Leviticus). Kalligram, 1998/4. (Szerk.) 35
