Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)

csak a rettenetes félelmet, hogy kés metszi el a nyelvét, s aztán érzi a hideg, nyálkás acél érintését a nyakán. Mikor éppen pengébe szaladt a képzelete, felpattant az ajtó:- Gyere velencei, vár téged a mi urunk!

Azt hitte, nem fognak mozdulni a lábai, hogy ott rögvest, még a végzés előtt végződik benne minden, de a láb mozogni kezdett. A haláltól rettegő a kántól rettegett és kivánszorgott a teremből, a csizmák talpa megmaradt a vérkövön és cuppanva szakadt el onnét. Ment, követte a szolgát a folyosókon, a márványok között, világnyi hosszú volt az út, holott csak egy palotában jártak. A kán elé érve földre vetette magát:- Legyek bár a szolgád örökéletig, legyek a rabod minden időkig, csak az életemet mentsd meg - kiáltott eszement hangon, mint aki semmit nem tud arról, amit menteni akar.

A kán odalépett hozzá, s megemelte az arcát, belebámult a szemébe, a nedvességtől homályos szemtükörbe, ahol a rettenetben lehet most gyönyörködni:- Te nem fogsz meghalni - mondta nyugodtan. - A kereskedőknek pusztulniuk kellett, mert azt mondták, megöltem apámat és nászra vittem anyámat, de te nem beszéltél, csak hallgattál. Én, a hős emlékű Kubla kán unokája, a krími tatárság császára, megöltem apámat, mielőtt ő ölt volna meg engemet. És a szívem sajog azidő óta, mert jó fiú voltam, szerető gyermeke apámnak. Nem hagyhattam, hogy anyám ekként özvegy maradjon, hisz még virágában van teste és lelke. Visszautasítottam a gyönyörű királylányok ajánlatát és minden fiatal test hívását, és feleségül vettem az anyámat. De nem hagyhatom, hogy ezért szó érje őt, hogy ezért beszédben bűnnel vádolják, s megtiltottam a beszédet felőle. Aki parancsomat megszegi, halállal hal miatta, s a te kereskedőtársaid beszéltek. Mindenütt meghallja az én fülem, ha megsértik akaratomat. De te nem beszéltél. Eredj vissza a hajódra, az árut hozasd elébem, mint máskor, s hirdesd mindenfelé, a kán nem ellensége az itáliai kereskedőknek.

A férfiről kövek gurultak arrébb, akárha nem is lett volna teste, úgy haladt a kikötő felé, észre sem vette a kilométereket, mint valami tollpihe hullott a fedélzetre. Máriónak azonnal parancsot adott a rakodásra, ő pedig a kabinetbe zárkózott, hogy ott várja be, amíg visszatér: a súly a testbe.

* * *

Mint korábban mindig, a velencei most is busás haszonnal adott túl a posztókon és fűszereken, s a befolyt jövedelemből gyapjút és bőröket vásárolt, amit az északi pásztorok cipeltek le a fenti pusztákról, pont arra az időre, amikor a velenceinek vásárolnia kellett. Érteni sem lehetett, hogy a fertelmetes távolságokra hogyan juthatott el a hír, hogy most vásárolunk bőröket, hogyan értesítették egymást a pásztorok és vadászok azon a fenenagy pusztán, ahol a huhogás, a fütyülés, meg mindenféle állathangok voltak a kapcsolattartás módozatai. Ilyenkor - gondolták az utazók - az egész puszta hangba borul, kilomboso- dik a levegő, akár a tavaszi fák, s a puszta légterét megtöltő huhogás egymáshoz ragacsozza a vadászokat, valami nyúlósszerű ragasztóval, ami rugóként húzza őket a hangforrás felé, és tovább annak a hangforrás hangforrásának irányában, és tovább egészen a krími partokig, ahol leszámolták a rakodó part kövén a bőröket, vartyogtak hozzá saját nyelvükön, a kereskedő segédei meg- paskolták a vállukat, azok megint mondtak ilyet:

23