Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
- Koveszti marok - és számoltak tovább.- Kovász bizony, az lesz neked kenyérre, nekem meg aranyból lesz egy nagy marékkai érte - röhögtek a velenceiek. Amikor megtelt a hajó, vitorlát bontottak gyorsan, nehogy a vadászemberek egymáshoz kovászolódjanak, s kifundálják, hogy ők többet is kaphattak volna a bőrökért, mert nemcsak a velencei hajósok dobják kockára az életüket, hanem ők is, akik az állatokkal kelnek bírókra, meg a nyomorúságos éghajlattal, a hideggel, a hófergetegekkel. De a karavella ripsz-ropsz kiperdült a kikötőből, elhagyva a tatárok veszélyét és a vadászok mérgét. A bamba arcú pusztai népség lezöttyent a rakodópart kövére, a nyári melegtől átforrósodott kő, melengette a farukat. Markolászták a pénzeket, csillogtatták a napfényben. Hát ez kicsiben - mondta az egyik - olyan, mint nap. Olyan bizony - helyeselt a másik. Aztán hallgattak tovább, villóztatták a pénzt a fényben, s bámulták, amint elúszik a velencei hajója, egyre apróbb pont volt a láthatáron, majd semmi. Semmi lett a velencei - gondolták magukban, a pénz meg itt maradt valaminek. Otthon majd tapsikolni fog örömében az asszony, megoldja derékövét, meg az enyémet is. Gondolták ott a kövön ülve, s a nagy fazék fejekben szerelmet forralt a kisnap. A hajóról nézve lassan ponttá zsugorodott a kikötő, meg a pusztai népek, aztán teljesen elkenődtek a szem elől, semmivé lettek, s az a kis pénz, ami a markukba ragadt, szinte nem is hiányzott. Sietett a karavella, hisz már majd beleértek az augusztusba, s pihenőkkel nyolcvan nap is volt az út, szeptembere végére pedig haza kellett érnie. A téli tengert kockázatos járni. Nincs az a kalóz, nincs az a török gazember hajóhad, ami nagyobb veszélyt jelentene a kereskedőkre, mint a téli hónapok. Ki merészelne ekkora kockázattal hajóra szállni. Siklott a fekete vizen a hajótest, közé a Boszporusz szorosának, ahol két vár őrizte az átjárást: fölül Rumili Hisszár, alul Anatoli Hisszár, mintha egy fenevad fogazata közé futna az eltévedt állat. Agyúk lógtak ki a bástyafokokról, amit a Hispániából elűzött zsidó mesteremberek felügyeletével öntöttek Sztambul iparosai. Odvas, rothadó fogaknak látszottak, amiből bármikor eleredhet a vér, amiből tömítést lök kifelé a feszítő folyadék és rázúdítja a szájperemen vergelődő utazókra, mert nekiverte a hajó a hullámokat az érzékeny partbőrnek, és fájni kezdett tőle a száj és a fogazat.- Szóval fájást okozol, nyomorult - kiáltották a bástyafokok őrei - szóval felpaprikázol engemet, na most meglátod miféle jutalom fog tégedet örök utadra lendíteni. És rögvest hallani ilyenkor a robajt, a dördülést a két Hisszár, mintha visszhangoznának, de mégsem, hanem innen is, onnan is záporoznak a lövedékek. Egyetlen fájdalomcsillapítás érvényes az ágyúkkal fogazott Boszporuszon, az Engedinem-féle tekercs, ami szabadjárást nyújtott minden utazónak, mert a fizetség el volt már jó előre rendezve. Keveseknek volt mersze ezt a feketevízi járást megtenni. A törökváros úgy védte a kereskedést itt, mint egy éhezésre veszett állat a koncot. Mert az is volt a Fekete-tenger vidéke. Ez volt a város éhének csillapítója, hús és gabona innét jött, s méltatlan kezek ezekhez az utakhoz, még a térképen sem nyúlhattak, nemhogy a valóságban. Engednem bosszúja tette lehetővé, hogy néhányan mégis átjussanak a záron, hogy néhányan megrakhassák hajójukat áruval, majd a zsebüket busás 24
