Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
volt, s csak amiatt maradt állva, mert a keményvíz állva tartja, s ha mindez kiolvadna belőle, úgy rogyna össze, mint egy földrehajított szőnyeg. A velencei ment ki a papírral a kezében, s a török csak mondta, hogy kezil elmet, és nagyobb lesz, ha hazatérsz a kincsek dombja. A férfi zavartan, az aranyat és a jeget húzva a testében fordult ki az épületből. Erezte, a jégdarab alatt ott lötyög már valamennyi víz, s hogy a török tudja, ő már nem élhet másként, mert leolvad saját magáról, hogy hiába melengetik meg a bőrét, hiába folyatnak langyos nyálat a szájára, ő mezítelen testére jeges téglákat pakol, mintha láza volna, mintha betegség akarná porrá égetni. Másnap reggel vitorlát bontott a velencei karavella. Kihajtott a kikötőből, hogy a Boszporuszon át a fekete vizű tengerre jusson és néhány nap múlva elérje a Krímet, ahol minden árut tisztes summáért a tatár kán udvarába szállítanak. A krími tatárkikötőben a görög kereskedők és a baltával formázott prémvadászok forgataga helyett zavarodott tömeg kószált, ki karjaival a földet csapkodva jajveszékelt és zokogott, ki részegen óbégált, nehezen formálva a szavakat, hogy nincs jobb kán, mint a legjobb kán. A velencei hajó legénysége semmit sem értett a szokatlan látványból, gyanakodva szemlélték a fura bolygást.- Mi van itt, mi ez a riadalom-vigalom? - kérdezték a kikötői népet az érkezők, ám válaszolni senki nem merészelt, tovább óbégattak, meg jajveszékeltek, csinálták, amit annak előtte. Miként az angyalok, akiket az úr ráállított valami feladatra, s azt végezték rendületlenül, egészen életük végéig, ha lett volna az életüknek vége. Aztán egy vénséges ember, akin látszott, nem félt, elmesélte, mi történt.- A kán - mondta - most üli apja gyászszertartását.- Nagy bánat ez, nagy ám - mondogatták a tengerészek.- Meg - folytatta az öreg - most üli a lakodalmát is.- Ejha! - csettintettek a tengerészek. - És ki lészen a boldog ara.- Hát ez az - folytatta az öreg -, a boldog ara nem más, mint a kán anyja, akit már korábban teherbe ejtett, s ezt megtudta az apja, s el akarta vérfertőző fiát pusztítani, de a fiú megölte még jó időben az apát, s most hogy ne legyen híre mindennek, nem engedélyezi, hogy erről bárki is beszéljen.- Ahááá, akár egy régi görög mesében, ahááá - estek volna ámulatba a tengerészek, de alighogy elmondta az öreg a történetet, máris fogdmegek keveredtek elő a házak közül, a vénembert elcipelték, megszállták a velencei hajóját, lefoglalták az árut, a velenceit meg lerángatták a hajóról. A férfi persze kiabált, hogy hagyják, mert ő becsületes kereskedő, örökösen híve a kánnak, de a marconák nem álltak el szándékuktól, a velenceit bezsuppolták egy szekérbe, s a palotába szállították. A terem, ahová bezárták, szinte sötét volt, szeme lassan kezdte felfogni az alakokat. A földön kupacok hevertek, szaladt egyikhez és másikhoz, aztán egyre vadabbul összevissza, mikor látta mindegyiknek el van metszve a torka, és kivágva a nyelve, s hogy élet már semelyikben sincsen. Főként kereskedők voltak, meg néhányan a helyiek közül, harcosok és vadászok. Rettenetesen elkezdett remegni, mert valamiképpen ez úgy nézett ki, mintha most bevégződne az élete, hogy kifolyatják ereiből az eljegesedett vért. Rettent félelem sodródott a fejében, mert ezt a hidegvért sem akarta kiadni magából. Minden porcikája remegett, s hullámokban rázkódás szaladt keresztül rajta. Öklődött, keserű epe buggyant a szájba. A fázást most nem érezte, 22
