Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
szerencsét próbáljon, s ekként lépett be a város száján, a hátsó fertályon nem kincses ifjúként jutott ki, hanem turbános, véresszemű janicsárként, akit a török szultán hajtott neki keresztény világunknak. A hajnali nap hátulról kapta el a tetőket, épületeket vázlatolt a kikötő vizére. A part már töltve volt emberrel, súlyok alatt görnyedezve rakodtak ki és be. A velencei kémlelte a kikötőt. Már megint megállni itt, de minek - gondolta magában -, idő és pénzvesztés. Szíve szerint elkerülte volna a találkozást Engedinemmel, a törökkel, aki nemcsak pénzt csapol az érkezőktől, hanem a fizetés pillanatában átkokat olvas a fejükre. De a találkozás elkerülhetetlen volt. Csak úgy juthat a tatár kán birodalmába, ha Engedinem papírt ad neki, csak azzal hajózhat át a márványos vízről a fekete tengerre. A pénz, amit lefizet, persze bőségesen megtérül a tatároknál, csak az átkok sorsa kiismerhetetlen, hogy hová jutnak, mivé lesznek, s hová jut és mivé lesz, aki magában hordozza őket. A parton szolga várakozott a velenceire. Együtt indultak a kikötői forgatagból bele az utcák szorosába, keresztül az árusok zsivaján, át az asztalokon felkupacolt áruk szorosán. Lassan verekedték előre magukat. Egy óra is eltelt, mire a Szulemanie dzsámi alatti palotához értek. A szolga termeken irányította keresztül az érkezőt. Magabiztosan nyitott ajtót és zárt, a labirintus rendje bele volt vésve a szemébe. Nyolc ajtó, tíz kanyar, hét folyosó - a velencei már számolni sem bírta az utat, mikor az utolsó teremhez értek, ahol Engedinem alakja rajzolódott elé a lassú fényben. Meghajlás - ahogyan kell, a velencei kevéssé, a török mélyen. Párnákra heveredtek, szolgák értek oda éppen, hogy frissítőt kínáljanak.- Megint a kánhoz? - kérdezte egykedvűen Engedinem.- Selymet, brokátot viszek neki - válaszolta a velencei. A török nem szólt, a csészéből kortyolt, hallgatott, ezt az utat ő tartotta a kezében, nélküle nemcsakhogy Bahcsiszerájba nem juthat kereskedő, de még a tenger feléig sem, még a Boszporuszon se hajózhat át. A szünetet követően törökül kiáltott ki az ajtón túlra. Hamarosan egy szolga tekercspapírt hozott, és írószerszámot. Engedinem mindig előre elkészíttette az áthaladási engedélyeket, s a kiadás pillanatában csak pecsétet kellett rátennie, a szarut ráfolyatta a lapra, aranykoronggal lyukat nyomott a közepébe.- Száz arany - mondta végül, lassú mozdulatokkal hajtogatva a tekercset.- Legutóbb ötven volt - szólt a velencei.- Most száz - mondta a török és várta, hogy a velencei leszámolja a pénzt. A kereskedő zacskókat szedegetett elő, és a párna elé számolta a fémkarikákat, egészen százig, a török összeseperte és átnyújtotta az engedélyt.- Hogy van házad aranyalmája? - szólalt meg aztán és gúnyosan nevezett, mint aki valamit tud abból a nyomorúságból, amit a velencei élt. - Kezil Elmet - mondta újra és megnyomta a Kezilt, mintha csupáncsak arany lenne az asszony, egy hatalmas aranygomb, ami befészkeli magát a gyomorba és ott növekedik, akár egy daganat, addig nő, amíg szét nem feszíti a hasfalat, s akkor a férfi felhasad ágyéktól torokig. Úgy beszélt, mintha tudna mindet arról a hideg rögről, ami csontra fagyasztja a belső szerveket, amitől kihidegszik a láb és fázni kezd a kéz. Mint aki tudná, hogy ebben a fagyban van a velencei élete, s minden levegővétele már ehhez a van igazítva, s hogy hiába remeg tőle, mikor meleget érezne, elrohan onnét, mert retteg, hogy tócsára olvad, mert már jég 21
