Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)

Otven éve még Bizánc volt a kincsváros, mert minden időkben valahol a világon van egy kincsváros, de ha valaki azt magának akarja megszerezni, a kincsvárosból hamarosan semmi nem lesz, vagy csak a semmi lesz, ahogyan ez megtörtént Xanaduval, megtörtént Bizánccal és megtörténik majd Velencével is. Nevezhetik akár királynőnek, a világok ékkövének, kezil elmetnek, aranyalmának vagy dzsigedilennek, a szív gyönyörűségének, mikor a foglalók lába a belső járatokra toppant: kincs, mintha nem is lett volna. Sem a pincékben, sem a templomok tornyában nem lelni még egy vaspetákot sem, nemhogy hatalmas gyöngyöket, mázsányi aranyakat.

A törökök 1453-ban rontottak neki a kincseknek, bár sok időt somfordáltak már a falak körül, s minden Császár ömlesztetté a pénzt a szultánnak, hogy ne támadjon, holott minden pénzzel még inkább a támadást szolgálta, hiszen a szultán újabb és újabb regimenteket szervezett a bizánci kincsekből.

1451-ben második Mohamed került a török trónra, aki nevét a prófétáról kapta, és minden keresztény tudta róla, hogy sohasem kerülhet be a mennyek birodalmába, mert oda egy Mohamedet nem enged be a világot kormányzó atya. Persze minderről Mohamed tudomást sem akart venni: mit nekem kersztények, mint nekem kersztény isten, ha ott hely nincsen, lesz nekem a saját istenemnél, Allahnál, akinek még a neve is olyan hívogató, volt is róla kicsi mondóka, Allaknál, ellaknál. Szóval Mohamed nem pályázott a keresztény üdvözülésre, annál inkább XII. Konstantin városára. Szíve szerint uralkodása másnapján lerohanta volna, ha nem lett volna oly sok ellensége a szultáni udvarban, ha nem lázongtak volna ellene birodalmán belül és kívül a népek. Elsőként hát hatalomszilárdításba fogott, ami a törököknél nem jelentett mást, mint az ellenfeleket átvitették szabjáik élén a túlvilágra. Alig kellett egy év, s már oly biztonsággal állt a trón, mint egy hatalmas kőmeredély.- Na - mondta magában Mohamed -, most aztán jöhet a kincstár.

Hatalmas seregét visszahívta Ázsiából, odacsődítette a város köré, szárazon és vizen, mindenütt török hátán török. De egyre csak dagadt a had, végül saját bugyrából szinte kirepedt, s elkezdett a város felé közeledni, szárazon és vizen is. A városban szétfutott a rémes hír: támad a török, s támadott valóságosan, hiábavaló bármiféle keresztényi hősiesség, megállítani nem lehetett őket, mert a sokaság elrekesztett minden visszautat, csak jöttek, a halottak halma növekedett a városfalak alatt, s napok múltán már azokon lépdeltek föl a támadók, olyan volt, mintha lépcsőket emeltek volna a jobb bejutás érdekében. Néhá- nyan még hoztak ostromlétrákat, végül azonban csak úgy pusztán fegyveres voltukban pattantak a bástyafokokra, s a terveknek megfelelően május végére elfoglalták a várost.

Három napig fosztogattak a városba tóduló török katonák. Mindent vittek: aranyat, kincset, élelmiszert, embert. Hatvanezret vágtak le a városlakók közül, s hatvanezret vetettek fogságba. A kincsesváros ezalatt a három nap alatt romjaiba pusztult. Nem maradt ép ház, sértetlen épület, romok és halottak mindenfelé. Mohamed a harmadik napon állította le a fosztogatást, s a maradék népségnek megkegyelmezett, az utcákról eltakaríttatta a törmelékeket, törökre építtette a templomokat. Most, negyven évvel az ostrom után, a város olyan volt, mintha örökösen a törökök lakták volna, messzire villogtak a tornyok félholdjai, s a kikötő, a piac, az utcák forgataga, akárha színes festékkel locsolták volna össze az egész várost. S ha most érkezett valaki, hogy

20