Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
Engedinembe belehasított a fájdalom, valamely márványterem összeomlott, s a lepergő szilánkok fájdalmas szúrással rontottak neki a szívnek és a belső szerveknek. Bosszút fohászolt le az égből, félelmetes kínzásokat Fernandóra és minden portugálra, meg velenceire, de az ég gazdája nem látott semmi olyat, ami bosszúra serkentette volna. Neki megint ott úszott a mór kereskedő lánya egy bárkán a márványtengeren, ahogyan a velencei is ugyanaz a velencei volt, mint korábban, pedig lehet, már rég lecserélték Alexandriában, vagy a szoros bejáratánál, vagy Bahcsiszerájban, valahol út közben. így aztán a bosszú, mindig csak a török bosszúja maradt, ahogyan minden büntetés is csak az ember büntetése maradt, és nem eredt az égből. A velencei hajója baj nélkül átjutott a márványos tengeren, befutott a Sztambuli öbölbe. Hét felé járt, a nap még a szemhatár végén guggolt, mintha éppen most pisálná minden eljövendő hajósoknak a tengert, hamarosan persze csak a vízfolt marad utána, meg némi csillogás a vízfedélen, aztán annyi sem. A kikötőbe futni ilyenkor öngyilkosság, az árusok és kereskedők már mind hazavonultak, csak a bajtévők, rablók és tolvajok ólálkodnak a parton, hogy rakománnyal telt hajókat fosztogassanak. Márió a kikötő szegélyétől néhány mér- földnyi messzeségben vettetett horgonyt. Az éjszakát ott töltik, s a korareggeli órákban futnak majd be a kikötőbe. * * * Negyven éve még császárnők és császári szolgahad hömpölygött a városban, s minden úgy meg volt buggyantva kincsekkel, hogy a várost nyugodt szívvel nevezhették az utazók kincses szelencének, ékköves doboznak. Ha kimondták a világ bármely pontján: Bizánc, az embereknek rögtön kerekre tágult a szemük, és résnyire szakadt a szájuk, mert ahogyan a savanykás gyümölcsök látványa, mint a forrás, szakasztja ki a szájból a nyálat, úgy indított mesés gondolatokat a Bizánc szó. A szemek mögött a kincseskamrák növekedtek, egészen a homloktól a tarkóig, a nyaktetőtől a fejbúbig, és tovább mindenféle messzeegekig, ameddig a képzelet el bír még poroszkálni, ki a világok fogságából, már a legmesszibb csillagot is elhagyja, s már a legmesszibb csillagok utolsó csillagfényét is el, és kilóg a bele a fáradtságtól, meg kilóg a nyelve is, egészen a képzelete elejéig lóg a képzeletnek a nyelve, már teljesen visszalóg a valóságig, oda az embernek a lábáig, már ennyire messzire jár, de a kincsek még mindig ott szegőzik az útját. Ha valaki bejelentette:- Édesapám, elmegyek szerencsét próbálni!- Menj csak, menj csak, fiam! - mondta az apa, mert jól tudta, hogy otthon legfennebb szerencsétlenséget lehet próbálni.- De kincsvárosba megyek, apám, Bizáncba.- Bizáncba - ámult az apa jaj, fiam, mivé leszel ott! - szomorodott el az apa, mert látta a fiát, amint valami ékes nyaklánc formájában keveredik vissza szülőhazájába. Mert bizony úgy gondolták, főként az egyszerű népek, hogy Bizánc olyan, mint valami kincsgyár: egyik oldalán bemennek a szegénylegények szerencsét próbálni, a másik oldalon aranyláncként jönnek ki. Sokszor mondták, mikor valaki király koronáját meglátták, hogy na, nézd, ott van a Kis Laci, meg máskor, hogy az ott a Pusztai Jóska. 19
