Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
mült, hogy vége az álmoknak, meg a szerelemnek, amit a kalifa birodalmával példáztak, meg vége a meséknek, és egyáltalán mindennek vége, amiben eddig éltek. Úgy nézett már ki, hogy az lesz nekik is a halál, hogy a kalifa lelke belerántja az övékét is a pusztulásba. Megijedt nagyon mindenki: Hu-hu-hu-hú - mondogatták, meg amindenit, ajajajajajj, meg más efféléket, annyira féltek. Végül rájöttek, egyetlen megoldás van, ha valamennyit megszereznek a kalifa hatalmából, mert akkor az a kis darabka mégiscsak életet jelenthet neki. Ráadásul erre a dologra - márminthogy lopni kell - éppen egyszerre jöttek rá. Akkor aztán minden kincses helyen hatalmas tömeg gyülemlett föl. Mindenki vitt, amit ért, cipelték át a városon, s aztán akiknek nem jutott semmi, keserűségükben fölgyújtották a megürült raktárakat, mert már nekik úgyis mindegy. Három napig tartott a fosztogatás, utcára menni életveszély volt. Mi is bezárkóztunk, s mindenki csak azzal foglalkozott, hogy legalább az életét megmentse. Aztán a harmadik napon katonák lepték el a várost, s kihirdették, hogy újra teljes a kalifa hatalma, abból rabolni nem lehet, mert minden az övé, az élők és a holtak. Az új kalifa neve kissé más volt, mint az előzőé, ő volt a régi kalifa testvére - azt mondják -, sokak szerint a gyilkos asszony szeretője... Ki tudhatná ezt... A tolvajok hazatértek, s megnyugodva mindenben, gyerekeiknek újra mesét mondtak az élt egyszer egy kalifáról, szerelmüket a kalifa kincseskamrájához hasonlították, s mikor álomba zuhantak, hagyták, hogy kincseket szomjazó gondolataikat a kalifa aranyai töltsék meg. A romok és lomok között ment befelé a városba a két férfi, még hallani lehetett, amint a hajón Márió a kiszállítást és a védelmet szervezi.- Mért késtél? - az öreg férfi nézte fiatal társát a kereskedésben, bámult bele a világoskék szemekbe, hogy kiolvasson onnét valami válaszfélét, mert a velencei különben hallgatott, az arca zavart volt, remegett néhány idegszál az orr és a száj között, de a szemben minden pontosan meg volt írva, minden, amire Joachim választ kereshetett. Mert volt odafestve alulra egy piránói lány és volt odafestve egy piránói palota és a palotában egy tengerre néző szoba, s az ablakok mellett egy puha takarókkal fedett ágy. S valami olyasféle mondat is volt odaírva, amit a hajósok mondanak, mikor megválasztják az úthoz kellő karavellát: Csak ő vihet engem a túlra át.- Meddig maradsz? - kérdezte percnyi hallgatás után Joachim.- Be kell hoznom a késést - válaszolta maga elé bámulva a velencei. * * * Két napot pihenhettek a velencei tengerészei Alexandria kikötőjében. A harmadik nap hajnalán Márió, amint máskor, megint felrugdosta őket, belerugdalta testüket a munkába, s a hajó, mielőtt még a nap teljes erővel átfényezte volna a vizet, már kint úszott a tengeren, s tíz nap múlva a Hellészpontosz szorosába ért. A karavella a tizedik nap estéjén siklott át a legszűkebb folyosón éppen ott, ahol valaha azoka hírneves görög városok álltak: Szésztosz és Abidosz. Egy szerelmes történet - gondolta a velencei, amint a romokat nézte a hajófedélzetről, iskolában vagy otthon mesélték, emlékszik. Pogánymese, csak így nevezte nagyanyja, a gazember görögök gondolták ki, akiknek nem volt másra gondjuk, csak hogy minden tisztességet kiirtsanak az emberek szívéből. Nemcsak hogy egy regiment istenben hittek, holott egy is néha sok belőle, hanem 13
