Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)

mült, hogy vége az álmoknak, meg a szerelemnek, amit a kalifa birodalmával példáztak, meg vége a meséknek, és egyáltalán mindennek vége, amiben eddig éltek. Úgy nézett már ki, hogy az lesz nekik is a halál, hogy a kalifa lelke bele­rántja az övékét is a pusztulásba. Megijedt nagyon mindenki: Hu-hu-hu-hú - mondogatták, meg amindenit, ajajajajajj, meg más efféléket, annyira féltek. Végül rájöttek, egyetlen megoldás van, ha valamennyit megszereznek a kalifa hatalmából, mert akkor az a kis darabka mégiscsak életet jelenthet neki. Rá­adásul erre a dologra - márminthogy lopni kell - éppen egyszerre jöttek rá. Akkor aztán minden kincses helyen hatalmas tömeg gyülemlett föl. Mindenki vitt, amit ért, cipelték át a városon, s aztán akiknek nem jutott semmi, keserű­ségükben fölgyújtották a megürült raktárakat, mert már nekik úgyis mindegy. Három napig tartott a fosztogatás, utcára menni életveszély volt. Mi is be­zárkóztunk, s mindenki csak azzal foglalkozott, hogy legalább az életét meg­mentse. Aztán a harmadik napon katonák lepték el a várost, s kihirdették, hogy újra teljes a kalifa hatalma, abból rabolni nem lehet, mert minden az övé, az élők és a holtak. Az új kalifa neve kissé más volt, mint az előzőé, ő volt a ré­gi kalifa testvére - azt mondják -, sokak szerint a gyilkos asszony szeretője... Ki tudhatná ezt... A tolvajok hazatértek, s megnyugodva mindenben, gyereke­iknek újra mesét mondtak az élt egyszer egy kalifáról, szerelmüket a kalifa kincseskamrájához hasonlították, s mikor álomba zuhantak, hagyták, hogy kincseket szomjazó gondolataikat a kalifa aranyai töltsék meg. A romok és lomok között ment befelé a városba a két férfi, még hallani lehe­tett, amint a hajón Márió a kiszállítást és a védelmet szervezi.- Mért késtél? - az öreg férfi nézte fiatal társát a kereskedésben, bámult bele a világoskék szemekbe, hogy kiolvasson onnét valami válaszfélét, mert a velen­cei különben hallgatott, az arca zavart volt, remegett néhány idegszál az orr és a száj között, de a szemben minden pontosan meg volt írva, minden, amire Joachim választ kereshetett. Mert volt odafestve alulra egy piránói lány és volt odafestve egy piránói palota és a palotában egy tengerre néző szoba, s az abla­kok mellett egy puha takarókkal fedett ágy. S valami olyasféle mondat is volt odaírva, amit a hajósok mondanak, mikor megválasztják az úthoz kellő karavellát: Csak ő vihet engem a túlra át.- Meddig maradsz? - kérdezte percnyi hallgatás után Joachim.- Be kell hoznom a késést - válaszolta maga elé bámulva a velencei. * * * Két napot pihenhettek a velencei tengerészei Alexandria kikötőjében. A har­madik nap hajnalán Márió, amint máskor, megint felrugdosta őket, belerug­dalta testüket a munkába, s a hajó, mielőtt még a nap teljes erővel átfényezte volna a vizet, már kint úszott a tengeren, s tíz nap múlva a Hellészpontosz szorosába ért. A karavella a tizedik nap estéjén siklott át a legszűkebb folyosón éppen ott, ahol valaha azoka hírneves görög városok álltak: Szésztosz és Abidosz. Egy szerelmes történet - gondolta a velencei, amint a romokat nézte a hajó­fedélzetről, iskolában vagy otthon mesélték, emlékszik. Pogánymese, csak így nevezte nagyanyja, a gazember görögök gondolták ki, akiknek nem volt másra gondjuk, csak hogy minden tisztességet kiirtsanak az emberek szívéből. Nem­csak hogy egy regiment istenben hittek, holott egy is néha sok belőle, hanem 13

Next

/
Thumbnails
Contents