Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
Hajnali négy volt, a nap lassan gördült föl a tenger keleti sarkára, hogy megpihenve a víz peremén hatalmas csíkot fessen keresztül a vízfedélen. Márió kiabált a hajón, a deszkákon elhevert matrózokat rugdalta.- Keljetek már, a jó istenit - de a fekvők alig bírtak mozdulni, mintha darabjaikra szabdalta volna őket a bor. Külön a kéz és a lábak, külön hever a has és a hát, s persze külön a fej is. Mintha ezek össze-vissza a hajó deszkáin hevernének, s csak az iszonytató fájás, ami kötél közöttük. Mintha nem is volnának, csak akár az árnyék, a fájásuk maradt volna szokott helyükön. Márió kiabált, fenyegetőzött, csizmájával nagyokat rúgott a szétszórt részekbe. Lassan éledezni kezdett a fedélzet, rövidre hurkolódtak a fájdalom madzagjai, s kívülről nézve szokott helyükre kerültek a testdarabok. A velencei kinézett pillanatra, s látta: működik, amiről egy órája kevesen hitték volna, hogy működésbe hozható. Ha valaki látta volna, amikor a matrózok már a hajnalba jutva föltámolyogtak a hajóra, legyintett volna: na te velencei itt maradsz örökösen. Támolyogtak a hajómunkások, ahogyan támolygott a hajó is a vízfedélen. Vonszolták be a köteleket, eloldozták a partot a hajótól, már csak a vízfenékhez voltak hozzáerősítve, csörlőket tekertek, s a hatalmas horgony felvonódott a hajótestre. A vitorlázat bontása kezdődött, s a hajó lassan elindult kifelé az öbölből, s amikor már a házak apró dobozkákra zsugorodtak, a karavella dagadt vitorlákkal kúszott lefelé Délnek, Alexandria irányában. Balra az itáliai csizma szára mellett siklottak, partközeiben. A kíváncsi velenceiek partról olvashatták, ki siklott ott, és láthatták a ravennaiak, és megcsodálhatták a habfehér vitorlákat, az aranyszín oroszlánnal Bariból és Brindisiből is, míg végül a hajótest leperdült a csizma sarkáról, aztán elszakadt a hellén partoktól is, s kikeveredett a nyílt vízre, hogy egy keresztvonallal átcsússzon Nagy Sándor városába, ami méreteit tekintve méltó volt a valahai uralkodóhoz. A csizmasarokról leszakadt karavella megérkezett Alexandriába. Alexandria, a déli part gyémántja, ahogyan a kalifák nevezték, minden városnál nagyobb volt, nagyobb, mint Firenze és Róma, nagyobb mint Genova és Sztambul, olyan hatalmas volt, hogy mindezek a városok belefértek volna. A kikötő felé közeledve már messziről látszottak a görögök épületei, persze romokba szórva, összedarabolva, ahogyan a görögök is össze voltak darabolva, egy sem tudott volna közülük ehhez hasonlót építeni, még ilyen romszerűt sem. Ott laktak Alexandria egyik kerületében, és nem kalapácsoltak szobrokat, nem emeltek oszlopcsarnokokat és nem költöttek csilingelő meséket hatalmas istenekről és tündérarcú istennőkről, reggeltől napestig csak azon fundálkodtak, miképpen tudják becsapni az éppen arra érkező kereskedőket. Ekkor már a görögök is olyanok voltak, mint a nemgörögök, az arabok, zsidók és törökök, akik a város más kerületeit töltötték meg. Valójában hiba is őket görögöknek nevezni, mert ha valami nem, mint aminek hívják, akkor helyesebb másnak hívni. Még az sem volna helyénvaló, ha a görögök leszármazotta- inak neveznénk őket, mert ez is feltételez valami olyasmit, hogy valójában ők lehetnének görögök, csak most nem akarnak, vagy nem akarják mutatni, hogy ők görögök, de titkon azok. Persze tudjuk, hogy se színleg, se titkon ők nem olyanok, mint az igazi görögök. Lehetne őket esetleg hamisgörögöknek hívni, mint a hamispénzt hívják hamisnak, mert abból is kimarad az arany, amiért pénznek lehet nevezni, mégis pénznek mutatják. Különben senkit nem zavart 10
