Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)

Alexandriában, és nem zavarta az odaérkező kereskedőket sem, hogy a görögök hamisak, mert senki nem tudta, hogy milyenek az igazi görögök, ahogyan azt se tudta senki, milyenek az igazi arabok, ha voltak, meg az igazi zsidók, ha voltak, és az igazi törökök, ha voltak. Mert most csak azok voltak ott, akik voltak, s nem lehetett melléjük állítani egy másikat, hogy lássák: ez a valódi, az meg ott a hamisítvány.

A velencei hajója egyre közelebb ért a földeket összemosó tenger legnagyobb városához. Lassan kirajzolódott a part, s a kikötőben sürgölődő embertömeg. Színektől foltos volt a partszegély, s a foltok gurultak az öböl egyik szélétől a másik felé, a part és a házak között. Hamarosan a hangok moraját is ki lehetett olvasni a levegőből, aztán szavakat, száznyelven szóló kiáltásokat, amit mégis mindenki értett. Gályák, karavellák, carracók által a parthoz kötözve, a nagy hajótestek között apró tutajok és halászbárkák nyomorogtak. A velencei szépen siklott a partig, a vitorlák már föltekerve. Néhányan a kikötést lesték, nem vágódik-e a karcsú hajótest neki a part kövezetének, hátha megroppannak a velencei hajó deszkái, s a szállítmányt ellepi a beömlő víz. Mások már az árura várakoztak. Kiabáltak egymással, hogy ki veszi meg a velenceitől a színezett kelméket, ki vesz tőle vasat, s ki tud helyébe festéket, aranyat, timsót, salétromot, vagy bármi más értéket adni.

A kereskedő a partot figyelte, meglátja-e Joachim ben Isaiaht, a zsidó kalmárt, akivel a vásárról már tavaly megállapodott. A mozgolódó foltok között lassan kirajzolódott az öreg zsidó alakja. Ott állt egy lépéssel a veszekedők mögött, intett a velenceinek, s az vissza, Salom - rajzolódott ki a száján, aztán a velencei kiugrott a partra, lökdöste el magától a pénzleső kereskedőcsapatot. Alig bírta a ruhájába kapaszkodó karokat lerepegetni. Kiabált velük, tolta őket, de azok megint visszatapasztották a mancsukat, s csak szórták, hogy mennyit kér, miért, többet is adnak, és jobbat, végül Joachim üvöltése hajtotta el őket.- Már vártunk velencei, egy hetet késtél, az áru épphogy megúszta a zendülést. Ha nem egy arab kereskedőnél rakom le, mára nem marad belőle hangyá- nyi sem.- Mii történt? - kérdezte az érkező.- Nézd a raktárházakat! - mutatott az öreg körbe. - Mindet fölégették a gazemberek. - A férfi bámult körbe, s látta a velencei kereskedő raktárának fala kormos, körben üszkös gerendák fekszenek, tetőzete semmi, a kapu kidöntve, s mellette a Genouaiak házával ugyanez. Cserepek, ládák és hordók hevertek a falak mellett, törve, égve, itt-ott maradék a raktárból.- Mi történt? - kérdezte megint.- Kacifántos történet - kezdte Joachim ben Isaiah. - Ahol nincsen kalifa és nincs a kalifának testvére és nincs a kalifa városában velencei és genouai kereskedőház, meg nincs ez a hatalmas tenger, amin áruk csúsznak be a kikötőben és persze, ha nincs az a szerelem, ez biztos nem történhetne meg. De mindez megvolt, hiszen itt élünk Alexandriában, pontosan azokkal a dolgokkal együtt, amik csak itt vannak Alexandriában, s ettől az Alexandriában történtek csak Alexandriában történhetnek meg: másutt soha.

A velenceinek először a szeme kerekedett ki, aztán meg az orrlukai, s fújtatott is, hangos szuszogásokkal, utána az alsó állkapcája pottyant lefelé, a nyaka megnyúlt, s szinte föléhajolt, mint egy szélben oldalra csapott cédrusfa, az

11