Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Háy János: A hajóút (regényrészlet)
be, de nem bírta kimerni onnét a szerelmét, aztán markolt megint, újra és újra, de csak a vizek permetét volt képes kimarkolni.- Mért nem lehetsz az enyém - kiáltott bele a forrásba. - Mért nem nyelhetek ölembe?! A szerető is mintha ezeket mondta volna, de vízifogházát mégsem hagyhatta el. Akkor az ifjú keserves sírásba fogott. Hullottak a könnyek, záporoztak bele a vízbe, s a szerető arcát összekeverték a hullámok. Aztán a víz redői újra megsimultak, s az ifjú látta megint az arcot. Hajolt a tükör felé, hogy csókjaival borítsa. Hajolt, s mikor már az archoz ért, becsukta szemét, s csak a képzeletben világított a fehér arc, a hajfonatok és a száj. O közelített hozzá, a száj szájhoz ért, s az orron is hideg lé indult útjára, le a tüdőig, meg a szájon is. Ez a csók - gondolta Narkisszosz, s mikor már minden belső része megtelt friss forrásvízzel, arcával belezuhant a meder fenekébe. A túlvilág hajósai innét markolták össze élettelen testét. Mikor ideért Vincius a mesében, a matrózok már éppen olyan állapotban voltak, mint a görög, egy hajszál választotta őket attól, hogy belezuhanjanak a kupákba és kancsókba. Valójában, ha nem lett volna ekkora nagy tepsipofájuk, biztosan mindahányan megfulladnak ott, de az arccsontok örökösen visszatartották őket a haláltól. Ráestek az edényekre, nagy karikák voltak már az orr körül, aztán felágaskodtak megint, figyelni próbáltak, s talán figyeltek is, bár azt, hogy mindennek mi köze lenne az ő gazdájukhoz, nem tudták. Meg különben is szép történet, szép történet, de azt maga Vincius se tagadta, hogy ezeknél a görögöknél mindennek más neve van, s hogy az egész olyasmi, mint egy hátizsáknyi találós kérdés, itt kellene ülni egész éjjel, ha mindet meg akarnánk fejteni.- Te, Vinc-ci-jus - hebegte végre az egyik -, ez a Narkosz ugyanaz, mint akiről a múltkor meséltél, akiket lejegelt az isten.- Hát, nem egészen - mondta Vincius.- Most az, vagy nem az? - hangzott megint a kérdés.- Szóval - nyelt egyet az öreg mesemondó -, hasonló.- Mi az a hasonló? - kérdezte most egy másik.- Hát az a nő, akit most markolászol, most az ugyanaz, mint a tegnapi? - kérdezett vissza a remete. A matróz gondolkodásba gyűrte a homlokát. Nem emlékezett a tegnapra úgy egészében, meg részeiben sem, a markolászásra pedig végképp nem.- És a Zeusz - próbált a feladvány elől egy újabb kérdéssel kimenekülni -, a Zeusz ugyanaz, mint az Atya, a Teremtő?-A, dehogy - nevetett Vincius -, az emberből van, a miénk meg...- A miénk meg miből?- A miénk meg levegőből.- Levegőből? - álmélkodtak mindenfelé a matrózok. - Levegőből. - mondogatták, s hatalmas szájzsákjukkal lelkesen nyeldesték az istent. A levegő dagadt golyókban gurult át a torkon, megnyomva ott a porcot, görgött keresztül a nyelőcsövön, végül a gyomorszájon tolult föl. Csuklások rángatták meg a matrózok testét. A gyomormély felbolydult, s a belek kancsója utána ömlött a kiböfögött istennek. * * * 9
