Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 6. szám - Buda Ferenc: Vonatok (vers)
Buda Ferenc Vonatok A vonatok. A vonatok. Az érkezők. Az indulók. Az újságot, vígságot hozók. Égő szemmel az éjben vágtatok, zakatolok. Világos ablaksorok. Fénylő sínek. Mormogó, meleg, piros, nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok. Vashidak. A szemafor éppen pirosat mutat. Fék nyikorog, zökken, megáll a vonat. Vár, vesztegel. Vár, vesztegel. Órák, napok, századok vesznek el. Rándulva, lódulva indul, füttyent, tolat, sínt vált a vonat. Visz-hoz valakit. Valakiket. Indul, megáll. Indul, megáll. Fölszáll, leszáll a tömeg, tolongva a csarnokon áthömpölyög. Hol járhatunk ? Vajon hol járhatunk ? Szemünk ki a sötétbe mered. Ellankadunk. Dülöngve bóbiskolunk. Utunk - örök. Váltókon, végtelen vágányokon kattog a kerék, hidakon átdörög. Meddig? Hová? Melyik állomásra szól a jegy? Van-e jegyünk ? Lehet-e igazunk ? Talán nem is mi utazunk ? Hisz messzire, jaj, messzire mindig csak mást visz a vonat, s míg végképp nyoma vész túl a kanyaron, árvultan intünk utána a kiürült peronon.
