Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Varga Zoltán: „Az én kölköm, az én folytatásom”

tén legalább a Duna TY sőt, újabban az MTV2 adását. Alkalmasint ezek nézegetése mellett is szerb tagozatra íratva csemetéit.

Nem csupán bánsági magyarként, de részben már bácskaiként is. Annak megfelelően, hogy:

„Negyed százada mondom: az újvidéki magyarságban nincs tartás. Vajon volt-e valamikor is? És mennyit ért?... A száraz, a dokumentálható adatok szintjéig enyhítve a szót: elégséges nem volt soha. Az életben maradásra sem volt elég.

Sok volt a szenvedés nagyon!

A hideg napok közismertté tett, s a még hidegebb ’44-es letagadott, évtizedekig tabutémaként kezelt, ma is inkább elhallgatásra ítélt események rántják ráncba ilyenkor az amúgy is komor homlokokat. De azért felmerül: Miért? Máshol nem volt?...”

így, igen, ámbár ennek nyomán ugyancsak felmerülhet: Igen, volt, nagyon is. Ott is, ahpl a hiányolt „tartást” egyelőre még kisebbségiek (helyi) többsége biztosíthatja.

Ámde ez, mármint a legutóbbi idézet, már Burány Béla nem egyetlen falu példájából kiindulón Bánát-központú, hanem a vajdasági magyarság egészének sorskérdései közt pásztázó könyvéből való. Nem egyedüli példaként csendülve össze az előbbi szerzőnél olvashatókkal: „A világeseményeket az átlagosnál kicsit talán fokozottabban is követő vajdasági magyarság informáltsága általánosnak vehető, osztályokra való tekintet nélkül. A polgári életmód, elsősorban a polgári kényelem, mint követendő ideál, persze, hogy nem véletlen. Országosan is (anyaországosan, sőt ötországosan) a kelet-európai lakosság számára a nyugati polgári társadalmak a megcélzott elérniva- lók. Egy osztály- és pártérdektől független, összmagyar érdekeket figyelő öntudatos magyar társadalom ködképként is csak révület eredménye lehet. A magyarság körében egy kicsit, vagy talán nem is kicsit, nehezebben elképzelhető, mint a Magyarországgal szomszédos 4-5 (azóta ennél is több) országban. Ezekben az országokban egyetemes nemzeti célt is állíthat népe elé a mindenkori hazai politika: a hozzájuk csatolt országrészekben az ott maradt magyarság megemésztését. A magyarság számára csak az önvédelem, a megmaradni akarás lehet a cél. Az meg, ha már senkinek sem fontos, a más célú politikai útirányok bánja fene! vezérszellemében, a magunk számára is egyre hangsúlytalanabb.” - olvashatjuk ugyanis a különben Tünetek magyarságunk kórélettanából alcímet viselő kötet „Talpra álltunk?!” - így kipusztulunk! című riasztó „korpiramisokkal” és egyéb elszomorító számadatokkal is alátámasztott záróírásában. Értve a szerző elkeseredését, sőt indulatosságát is, amely azonban egykét ponton mintha kellőképpen át nem gondolt szélsőségekbe is ragadná, óhatatlanul vitára szítón. Minden kisebbségi szolidaritásunk ellenére nem utolsósorban a Rigómező szkipetárjai kapcsán, akik, amint erre egy helyen utalás is történik, mintha a tőlük valaha fegyverrel elvetteket tudatosan igyekeznének a demográfiai robban(t)ás biológiai lőfegyverének segítségével visszaszerezni. Az ezt követő idézet szerint nekünk is feladva a maguk leckéjét. Mondván, hogy: „Tudod, mi miatt haltok ti ki? Mert olyan kérdéskörben adtatok döntési jogot asszonyaitoknak, amelyhez azok társadalmilag, nemzetileg - szóval közösségileg éretlenek.” Ami emlékezetem szerint az írás első, sajtóbeli megjelenésekor ki is váltott bizonyos érthető feminista ellenindulatokat, engem viszont azon a ponton késztet most ellentmondásra, hogy a férfiuralom nyomására engedelmesen - vagy csupán anélkül, reflexként vállalt „szülőgépszerep” aligha lehet az érettség jele, sokkal inkább az éretlenségé, ha csak a „nemzetileg-közösségileg” értelmezett érettséget szembe nem helyezzük a kialakult egyéniséggel, a fejlettebb személyiséggel, ám ez már „időrendileg” is képtelenségnek tűnik. Nem mintha a több- sőt sokgyermekes anyaságot nem lehetne tudatos vállalkozásként is elképzelni, „szent hivatásként”, ha úgy tetszik. Akad példa erre is, akár még „nemzeti-közösségi” meggondolásból fakadóan is, „tömegmozgalommá” azonban aligha válhat. Mint ahogy a patriarchális társadalom felé egészében sincs visszaút, méghozzá akkor sincs, ha minden emancipációra, demokráciára és szabadságra le90