Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Varga Zoltán: „Az én kölköm, az én folytatásom”
gyintve, nem is alaptalanul látjuk úgy, hogy a legkülönbözőbb történelmi korok társadalmai nem elsősorban tagjai egyenlőségének, azaz igazságos és emberséges voltuknak köszönhetően funkcionáltak, hanem inkább ellenkezőleg, egyenlőtlenségük, igazságtalanságuk és embertelenségük Jóvoltából”, elnyomó, hogy ne mondjam „kizsákmányoló” mibenlétük következtében. Ámde ezt figyelembe véve is, a kollektivizmus bármely formája jegyében melléje állni, újraéledését kívánni, nem jelentene egyebet, mint mindarról lemondani, amit progressziónak hívunk - netán utópiának. Nem szólva arról, hogy még ha ez a fennmaradás szempontjából használna is, mindenképpen egy alacsonyabb rendű, egyszer már meghaladott létformába való vissza- csúszás árán használna csak. Illetve ahol - valójában földtekénk óriási területein - még mindig „használ”, hát bárcsak azt adná meg a Teremtő, hogy szűnjön meg minél előbb ezt tenni. Alkalmasint a jólét és a kényelem „káros” hatása következtében. Bármennyire igaznak tűnjék is (attól tartok, kissé leegyszerűsítetten), hogy „Az anyagi jólét kényelmébe a történelem folyamán eddig még minden nép belehalt.” Csak hát ez a folyamat valójában úgy ment (és megy is még) végbe, hogy a jólétben elkényelmese- detten megfogyatkozók helyébe nyomban mások lépnek. Vitalitástól duzzadó „mezei hadak”. Vagy kívülről érkezve hódító barbárokként vagy alulról emancipálódó leigázottakként, esetleg behurcolt rabszolgák utódaiként, korunkban-közelmúltunk- ban vendégmunkásként. Az utóbbi, alulról hódító esetben felszivárogva, házi cselédként, dajkaként, ágyas-, majd hitves-anyaként is beépülve az uralkodó réteg (nép, nemzet) soraiba, nem egyszer anyanyelvcserét eredményezve - ami mellesleg a mi „nyelvében él a nemzet” jegyében fogant szemléletünk szerint egyet jelent ugyan a nemzethalállal, számunkra az is lenne, ám végső fokon nem azonos a biológiai halállal, sem a véressel, sem a „fehérrel”. Nem mintha magam is nem érezném úgy, hogy ez ellen is, vagyis anyanyelvűnk megtartása érdekében, tíz körömmel kell(ene) küzde- nünk, nem tudom viszont, akad-e napjainkban olyan bolgár, aki őseink egykori bolgár-török anyanyelvét siratja. Amiként azt a nézetet is osztom természetesen, hogy biológiai fogyatkozásunknak is útját kell állnunk valahogy, ha lehetséges, hiszen a jelenlegi tendencia folytatódása esetén 2050-re Magyarország területén mindössze hét és fél milliónyian élnek csak majd, nagyjából ennyi magyar, nem számítva azokat, akik előlünk, határon kívül rekedtekből addigra magyarnak még megmaradnak. Nem mintha nem álmodozhatnék akár valami szerencsésen „átbillentő” fordulatról is, netán 18-20 millióra is sikerül feltornászni magunkat, csak hát ugyan mire mennénk vele, ha addigra megjelenik az a bizonyos 9 milliárd is. Amiért is kívánni (elvégre már rég a jámbor óhajok síkján mozgunk) egyet lehet csak: amott, a „nagy mérleg”-nél történjen meg mielőbb a csoda, az átbillenés, induljon be mihamarabb a fogyatkozás, a ma még sokasodok sorában. Lehetőleg a növekvő jólét elkényelmesítő hatása következtében - feltéve, hogy az ehhez nélkülözhetetlen iparosítást, azaz a vele járó környezetpusztítást a bioszféra képes lesz majd kibírni. Mert ha nem az lesz, óhatatlanul az „egészre”, tehát a fejlett világra is kihatóan, bekövetkezik az összeomlás, szerencsésebb esetben a „részleges apokalipszis”, valahol egy reményteljesebb, ésszerűbb újrakezdés lehetőségének szintjén megállva. Ezért nem tudok egyetérteni itt Burány Bélával és általában senkivel sem, aki egyedül nemzeti-nemzetiségi önsorsunkra koncentrál csupán, ezért nem hihetem, hogy igaza lehet. S nem lehet igaza akkor sem, ha az egész jegyében gondolkodás tehertételétől akarva sem szabadulni tudó (mint e sorok írója is) a látókörébe tóduló összemberi problémagubancra nem lát megoldást. Mint ahogy nem is láthat rá senki. Egyelőre vagy véglegesen, ugyan ki lehetne ennek megmondhatója? Nem mintha nem lennék igazságtalan Burány Bélával szemben, ha csupán ilyen szempontból tekintenék könyvére. Akár ennek az „önfogyásunk” veszélyét tárgyaló, több oldalról is meggyőző adatokkal alátámasztott kérdéssel összefüggésben is, amely voltaképpen végigvonul a könyv valamennyi írásán - akkor is elsősorban számunkra, 91
