Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Sárkány Oszkár: Katona József versei
repel a ráütő rím. Végül a harmadik részben, a két Molli-versben látszik a legfejlettebb verselő készsége. Az S. Mollihoz nehezen elemezhető nyugat-európai. Ilyen típusú anapestusokat egyetlen egyszer használ, az Andalban. A Szeptember végén lüktetését érezzük benne... A Regében a phalaekosi sorokat az igen ritka ölelkező rímmel csengeti össze. Ilyen hosszú soroknál ez csak úgy sikerülhet, ha az egymástól távolabb eső rímek teljesek. Katonának azonban nagy gyakorlata van az ilyen messziről csengő végződésekben: a Gyermekkorban négy sor után jön vissza a rím, A boldog Éjj-ben is három sor marad ki. Figyelmet érdemel, hogy a párrímek mennyivel szabadabbak a Regében, mint a távolabbiak: csillog - csillag; nyöszögte - le szegte; sorsán - gyorsan; tetőnkön - darab lön. Rímelésével kapcsolatban még egy megfigyelést tehetünk, bár itt általánosítani nem lehet: versszakonként, tehát egy rímegységben rendszerint magashangú vagy mélyhangú rímek fordulnak elő. A nyugodtan hömpölygő, komoly, epikus mértékben van valami pompás, van valami, ami a nagyszabású leírásokra teszi alkalmassá. A Rege így kezdődik: Fáradt csend sziszegett az Ej’ homályán, ‘s egy fél gyászbaborúlt Világ elalva nyúltt a Nyúgoti Oczeánba dallva nyeltt Nap ’ szemfedelének íres allyán. A kép Vörösmartyt juttatja eszünkbe. Hexaméterben ő tud ilyen méltóságteljes, csak a lelki szemekkel belátható képeket teremteni. Nem szükséges levonni a leplet az értelem bizonytalanságairól. Ez a rendjénvaló, a szeszélyesen darabolt szöveg, a szétdobált szórend, amely egészen különböző asszociációkat is megenged. Ismétlem, nem szabad Katonát úgy olvasni, mint Aranyt vagy Petőfit, hiszen versművészete közelebb áll a modernekhez. Az idézett sorok különös szépségét éppen határozatlanságuk adja meg, a szokatlan jelzős kifejezés: a „fáradt csend”, a „sziszegett” ige, melynek itteni jelentésével - ne tagadjuk - nem vagyunk teljesen tisztában. A mi képzettársításunk szerint a kígyó „sziszeg”, de belehalljuk a szóba a levelek alig kivehető zizegését, valami bizonytalan, lankadt neszezést a lugasban vagy a közeli parkban. A harmadik sor végén szívesen pontot tennénk, mert egy pillanatra úgy érezzük, hogy egy gyászbaborúlt világ nyúlt dallva a nyugati Óceánba... Ugyanazok a bizonytalan, kétes asszociációk, mint például Apollinaire-nél. Majd a „Nap” lesz a mondat hőse, a napot nyelte el dalolva a nyugati óceán, s szemfedelének „íres” (balzsammal bevont) alján nyúlik el a világ egyik fele. A kép pontatlan, de szép. A világban valahol temetés folyik: Gyászkürt helyit temetésipompa jajját az éjféli harang zokogta - csillog’ fáklyául rezegő ezernyi csillag - s a harmat siratá keserve’ rajját. A középső rím bájáról már szóltunk. De vessük össze velük a másik rímpár zordon mély hangjait, a pompa, harang, zokogta, harmat szavak sötét hangszínét, s előttünk áll szinte lekottázva a komor éjféli hangulat, mely temetést juttat a költő eszébe: a valóság harangja gyászkürt, a csillagok fáklyák, a harmat könny. Arany majd megfordítja ezt a viszonyt. A költő, miután befejezte bravúros hasonlatát, visszatér első élményéhez: „Fáradt csend sziszegett”. A következő két sor érzéki tartalommal tölti meg a képet: „az álomérte Lét” körülrásával szemben a népies „nyöszögte” szó vezet el a konkrét helyzethez. Most már sejtjük: egy nagyváros álmai felett virraszt a költő, a sziszegő csend nem más, mint az alvók nyugtalan nyöszörgése az alvóké, akik már a közelgő 71
