Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán

Mert Keszi Pál kuruc vitéznek és Vas Anna labanc leánynak fia született. Nem kuruc. Nem labanc. Magyar.

Kurucok, labancok? Nem ismerős ez egy olyan országban, ahol együtt élnek 1956 szabadságának kivívói és eltiprói? Ahol ma is egy országban él tízmilliónyi Keszi Pál és Vas Anna? S ahol egymást követő nemzedékek tudják meg, mi is az a turáni átok?

Egy karcagi testamentuma

A csavargó költőt, Villont elég sokan ismerik és szeretik. Akik igen, azok tudják, hogy még végrendeletből is lehet igazi irodalom. A szegény Francois lába alatt mindig forró volt a talaj, nem csoda hát, hogy két testamentumot is készített, egy kicsit és egy nagyot.

Egy karcagi költő is készített végrendeletet, nem olyan híreset ugyan, mint Villon, de az is igaz, hogy nem irodalomnak szánta.

Varga Endréről van szó, a juhász-költő Varga Mihály bátyjáról, akinek meglehetősen ígéretesen indult az élete, hiszen tanulhatott. A halála alkalmából közölt gyászlevél szerint „Varga Endre szegény szülőktől 1854-ben Karczagon született, iskoláit Egerben végezte, hol papi pályára készült, később azonban a honvédséghez besoroztatván, 1874. évben a honvédségi Ludovika akadémiába a tiszti vizsgát jelesen tette le, s még ugyanaz év november elsején honvédhadnaggyá neveztetett ki a 47. honvédzászlóaljhoz, honnan 1876. évben a 2. honvédzászlóaljhoz Félegyházára, - innen pedig 1879-ben a 86. honvédzászlóaljhoz Orsovára helyeztetett át”. Itt halt meg 1880. június 10-én, ahogy a gyászlevél írja, sorvadásban. Szinnyei szerint is 10-én halt meg, de ő is a fentebb idézett Nagy-Kunság 1880. 24. számára hivatkozik. Az újság 27. száma azonban közli a Varga Endre temetéséről szóló beszámolót barátja, Lehrner Ferenc tollából, s ő úgy kezdi, hogy „Múlt hó 3-án reggel csakhamar elterjedt azon rémes hír, hogy Varga Endre m. kir. honvédhadnagy - lakásán egy vészteljes golyó lövéssel - fiatal életének véget vetett. Bajtársai és barátjai azonnal lakására siettünk. Az ott szemünk előtt lévő szörnyű valóság, - az előttünk ülő helyzetben lévő holt test, - ki még görcsösen szoritá kezében a halált hozott forgantyu pisztolyt...” Az asztalon megtalálták a végrendeletet. „Bevezetésében, szenvedett borzasztó kínjait írja le -, kéri az olvasókat, hogy tett lépése miatt ne ítéljék el őt, mert ez volt már csak az egyedüli lépés, mely enyhet adhatott kínzó mellbetegsége ellen. Mint - végrendeletéből is látszik, keblében a remény és kétség óriási harczot vívott egymással - míg végre elcsüggedve, nem remélve javulást, s véletlenül az egyik orvos véleményét is megtudva, hogy már betegsége annyira előrehaladott, hogy többé nincs remény a fellábbadáshoz - e vészterhes lépésre határozta el magát” - írja Lehrner Ferenc, majd idézi magából a végrendeletből. Ez az igazán érdekes. Ilyeneket írt le halála előtt Varga Endre: „3. pont. A temetésem költségkímélés tekintetéből a lehető legegyszerűbb legyen, mert - úgymond kérem nincs píz, osztán a másvilágra hitelbe utazni, ennél valami csúnyábbat nem ismerek; mikor Szent Péter avval fogadna, hogy na fiú! hát hitelbe jöttél fel? szégyenemben rögtön feltámadnék!” A halálra készülődőnek még ekkor is volt humora. A szomorú készülődéshez valahogy nagyon nem illik ez a szinte frivol hang, ami azonban mégis roppant természetesnek hat. A végrendelet 13. pontjában töpreng: „Ha talál felöltözve divat az eltemetés (amit bizony nem tudok), azt hiszem, egy ócska zubbony is elég lesz! De mégis azt gondolom, hogy egy ingben megy a csak”. Tépelődik, bizonytalankodik, de ez a tanácstalanság azt jelzi, hogy ez a tehetséges fiatal ember mostanáig nem foglalkozott a halállal. Morfondírozását egy odavetett mondattal zárja le: „Majd megmondják a vén asszonyok”. Nagyon eredeti.

A temetésén egyébként volt rengeteg virág, koszorú, óriási tömege az orsovai embereknek, ott volt mindenki, aki számít, koporsóvivő katonák, hat „bájos koszorús le58