Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán
ány... a szokásos menyasszonnyal”, dobpergés, díszsortűz. Többet tudunk szegény Varga Endre haláláról, mint életéről. A halálra készülődés íratta vele a végrendeletet, ami persze, a Villonéval ellentétben, nem irodalmi mű. Viszont megmutatja a karcagi fiatalember lehetőségeit, tehetségét: miket írhatott volna, ha nem hal meg ilyen korán, és olyan természetes tud maradni, mint végrendeletében! Flastrom, kunoknak Csattoghalmi néven írt verseket Varga Endre, a kor szokása szerint álnéven. A Nagykunságon című munkája a Nagy-Kunság 1879. április 10. számában jelent meg. Szülőföldje dicsőítése ez a vers, igaz, nem mérhető Arany János költői talentumához és nyelvi gazdagságához a megvalósult mű, de felvillan benne a tehetség és éppen rólunk szólva villan meg. Varga Endre a vers írásakor vagy Félegyházán szolgált még, de valószínűbb, hogy már Orsován katonáskodott, megírta ezt a verset és még azon melegében haza is küldte Karcagra a helyi lapnak közlésre. A vers hangütéseként rögtön közli a Nagykunsághoz való viszonyát alapvetően meghatározó tényt, majd ebből következő érzelmi kitörését: „Nagykunságon ott születtem, ott biz én! / Nincs is olyan jó hely a földiekén: / Ki nem hiszi, menjen oda s lássa meg, / Nagykunságon még a csók is édesebb”. A második strófában következik iménti kijelentésének indoklása, megtudjuk, miért olyan jó hely ez a tájegység, legalábbis Varga Endre szerint: „Délibáb a róna táját rengeti, / És repülhet a tekintet messze ki, / Nincsen ami határát szabja meg: / Nagykunságon még a csók is édesebb”. A puszta különös természeti jelenségéről, a délibábról és a határtalan szabadság érzékeltetéséről a harmadik versszakban átvált az emberekre: „Szíves a nép, s iíja, lánya mind csinos / Mint derülő hajnal, arca oly piros. / Nem is hiszem, hogy egy-egy nép volna szebb; / Nagykunságon még a csók is édesebb”. A következő szakaszban kiderül, hogy a költő távol van szülőföldjétől, de visszavágyik: „Vissza-vissza e vidékre vágyom én, / Ott pihenni délibábos lágy ölén, / Hol jó anyám kis bölcsőmben rengetett; / Nagykunságon még a csók is édesebb”. Ez a pihenést említő sor mintha arra is utalna, hogy a szerző már beteg. Az utolsó előtti strófából aztán kiderül, hogy a költő vágyakozása nem csupán a Nagykunságnak szól. Ahogy az lenni szokott, nő van a dologban: „Nagykunsági szőke lányka, szép virág! / Oh, mi sokszor gondolok én itt te rád! / Bár rég volt, hogy csókot válték veled: / De Kunságon még a csók is édesebb”. Hát az ő belépőjét, a szőke lányka színre lépését készítette elő a versszakok végén mindig visszatérő sor az édes kunsági csókról! Érdemes megfigyelni, hogyan utal a költő a kettejük között lévő földrajzi távolságra: „... gondolok én itt te rád” és „csókot válték ott veled” - hja. A zárószakaszban a remény áll a középpontban, a remény, hogy visszatérhet még szülőföldjére, hogy boldog legyen. Varga Endre ugyan reménykedik, de mintha túl sok lenne itt a bizonytalanság, az „azt hiszem”, a „talán”. íme, a hatodik versszak: „Lesz idő még visszatérni, azt hiszem, / Teljesülni fog talán, mit kér szívem. / Érezni ott jó anyámmal és veled: / Hogy kunságon még a csók is édesebb!” Ez az, ami nem teljesült, hiszen a karcagi katonaköltő egy jó év múlva, 1880 júniusában Orsován elhunyt. A temetéséről beszámoló Lehrner Ferenc egy szóval sem említi, hogy Karcagról bárki ott lett volna a végtisztesség adásnál. Nem volt ott se a jó anya, se a szőke lányka. Ők éltek tovább nyilván a korábbi nagy szegénységben itt, Varga Endre pedig csendben, elhagyatva porladt ott. A Nagykunságért epekedő verse nem mentes a fájdalomtól, ám jó adag rajongás is van benne. A rajongásra szüksége is volt akkor az 1876-ban a megyerendszer kialakításával kiváltságait vesztett régiónak, amit röviddel a vers írása előtt fosztottak meg függetlenségétől, a büszke kunok nagy bánatára. Minden ilyen vers, dicsérő ének né59
