Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Szilágyi Gyula: Kegyelemkenyéren

The Hungarian Rambo - Szerszámgépes Szürke Jóska

kJ óllehet a Habsburg-ház uralkodóinak szociálpszichológiai tájékozottságáról igen ritkán emlékszik meg a hálátlan utókor, Mária Terézia azon kijelentése, mely szerint az „iskolaügy politikum és mindig az is marad” nem csekély pallérozottságról tanúskodik. E tétellel ugyanis a Ratio Educationis kibocsátója a szocializációs folyamatok társadalmi befolyásolásának szükségességét fogalmazta meg. A szociológia tudománya egészen a hatvanas évekig az ember és a társadalom viszonyát egyirányú jelenségként fogta fel, a szocializálódó egyént passzív és reaktív lényként kezelte. Ennek megfelelően aztán a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán is a politikai szocializáció folyamatát a lojális alattvalók bővített újratermelésének szűnni nem akaró igyekezete hatotta át. Ez a törekvés a munka világában is éreztette hatását. Az általános iskolai tankönyvek (1968-1982) termelési meséiben a munkafolyamat tökéletesen szervezett, a gépek kifogástalanul működnek, rossza munkás egyszerűen nem létezik, a dolgozók nemcsak jól, hanem a legjobban látják el feladatukat, a nyomdagépek szüntelenül ontják az elismerő újságcikkeket, és sűrűn hullanak a kitüntetések a gyárban, amely „fénylő, tündöklő üvegpalota”. A Tiszazugban a tartósan munkanélküliek csaknem kétharmada (62,6 %) e szocializációs folyamaton ment keresztül - némi cinizmussal azt mondhatnánk, hogy e folyamat terméke. Közülük 23 % kapott legalább évente egyszer jutalmat, s 11 %-uk volt tagja a munkahelyi törzsgárdának. Mindegyikük a személyes helytállás, a különleges teljesítmény bizonyítékaként emlékszik ezekre az elismerésekre. Furcsa módon az egyszerű munkás - nagyszerű munkás korszakából nekik mégsem ajutalom hiányzik. Közérzetüket elsősorban a nagy helytállások lehetőségének hiánya rontja.

1977-ben voltam 25 éves. A DUTEV-nél dolgoztunk egy pesti munkán, kilencen voltunk a brigádban, a közműfektetés után temettük be az árkokat. Tóth Karcsi kiásta géppel, aztán letették a csöveket meg a kábeleket, mi pedig először beszórtuk földdel, aztán a vibrációs tömörítővel keményre döngöltük. Az ünnepeket persze mindig itthon töltöttük, karácsony és újév között az egész országban leálltak a nagy építkezések. Zoli bácsi volt a brig.vez. és én voltam a helyettese. December 22-re karbantartást írt be az öreg, úgy terveztük, hogy megvárjuk, amíg déltájban a főnökség eloszlik, aztán az ebédlőben iszogatunk egy kicsit, másnap délelőtt még vásárolunk ezt-azt, és a déli vonattal jövünk haza. Mindegyikünk a környéken lakott, Szolnokig egy vonattal szoktunk utazni. Jó csapat volt ott akkoriban, étel-ital sosem hiányzott, de nagy elhajlásokra csak ritkán került sor. Szóval már éppen kinyitottuk az első söröket, amikor a rámpa mellé belöktek egy vagont, vagy ötszáz zsák cementtel. A vasút akkoriban gyakran csinált ilyen tréfát, gondolom a vagon állásáért felszámított kötbér már akkor sem jött rosszul a MÁV-nak. Csak az öreg portás volt az épületben rajtunk kívül, mi pedig megállapodtunk, hogy ahhoz a vagonhoz nincs semmi közünk, különben is, miért nincsenek itt a rakodók, meg a raktár sincs nyitva. A portás azt mondta, hogy kulcs még csak lenne, de Zoli bácsi úgy nézett rá, hogy mindjárt elbújt a sörösüveg mögé. Aztán Tóth Karcsi elkezdett számolni, hogy január 4-ig ez mennyi kötbért jelent, egy darabig még vitatkoztunk, megittuk az első kört és egyre jobban piszkált bennünket az a kurva vagon. Már jóval elmúlt dél, de azért lementünk és körbejártuk. Amikor kinyitottam az ajtót, az első zsák mindjárt a váltamra esett, azt továbbadtam Marcinak, a másodikat Keresztes Tibi vette el, a portás futva hozta a kulcsot, Zoli bácsi talált a raktárban két talicskát és nem volt még hat óra, amikor végeztünk. Ahogy jöttünk befelé a busszal, lassan szállingózott a hó, és úgy éreztem, hogy nekünk világították ki a várost. Április

53