Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Szilágyi Gyula: Kegyelemkenyéren

már önmagában ellentmondás, mert hogyan is lenne egy fiatalnak szakmai gyakorlata -, ahol a végzettség volt a fő szempont, ott meg túl fiatalnak találtak. Azt mondják, nem vagyok ronda, és még öltözködni is tudok. Nyáron kerestem munkát, a meteorológiai viszonyok ilyenkor megfelelő feltételeket teremtenek az egyáltalán nem kihívó, de gondolatébresztő ruházat viseléséhez - és ezzel együtt sem kellettem senkinek. Ügy augusztus vége felé már kezdtem megérteni, hogy mitől oly elgyötört az országutak mellett ácsorgó lányok arca, amikor hiába várnak fuvarra. Az utolsó körben aztán megkaptam a nagy lehetőséget: az egyik ABC-ben lehettem volna pénztáros, de itt a főnök túlhangsúlyozta az állás bizalmi jellegét - így aztán ez sem jött össze. Végeredményben én szerencsés helyzetben vagyok, apám egy környékbeli gyógypedagógiai intézet igazgatója, van 10 hektár szántónk, meg 10 hektár szőlőnk, nem kenyérre kellene a keresetem. Amikor szüleim látták, hogy az eredménytelen telefonálgatás és az értelmetlen rohangálás némiképp megvisel, felvetették azt a lehetőséget, hogy vegyem át a családi gazdaság irányítását. Ezen komolyan gondolkoztam, de végül negatív döntést hoztam. Az csak az egyik dolog, hogy nem értek annyit hozzá, mint az apám. Gyermekkoromban sokat dolgoztunk együtt, tudom, mi a teendő a szőlővel, hogyan kell a bort kezelni, s apám segítségével könnyen pótoltam volna a hiányzó ismereteket is. Nem ez jelentette tehát az akadályt. Az igazi nagy probléma az volt, hogy... hát hogy is mondjam, szóval a nagy kérdésem az, hogy mi lesz velem ? Házasságra egyelőre nem is gondolok, de valami értelmes emberi-baráti-partneri kapcsolat nagyon hiányzik. Lehet, hogy az ilyesmihez én túlképzett vagyok. A legutóbbi nagy kalandom az volt, amikor a dizsiben egy kellemes arcú kölyökkel táncoltunk vagy öt percet, aztán kikísértem cigarettázni. Te mit csinálsz, amikor nem vagy itt ? - én indítottam a beszélgetést, mert azt azonnal láttam rajta, hogy a verbális kommunikáció nem erős oldala. Munkanélküli vagyok - mondta. A faterom a sörgyárnál van, a muter meg az óvodában. Aztán közelhajolt az arcomhoz és megkérdezte: na, kefélünk ? Emlékszem középiskolás osztálytársnőimre - szépek voltak, arányosak és valahogy méltósággal viselték kezdődő nőiességüket. Tizennyolcból heten mentek férjhez, néha találkozom velük a boltban vagy az utcán. Kopott kerékpáron tolják hazafelé a teli szatyrokat, melegítőben, foltos tornacipőben (vagy gumicsizmában) állnak sorba a pénztár előtt, a körmük nagyra nőtt és néha fekete kerettel szegélyezett. Gyermeket szültek - tehát ők nem munkanélküliek - és jószágot etetnek, kertet kapálnak. Azt mondják mindig, hogy boldogok. De ezt minden asszony mondja. Várják a férjüket, akik majd este segítenek a ház körül, aztán a TV előtt legurítanák egy sört - csak úgy üvegből, nem kell elmosni a poharat - és nézik a meccset. Névnapokra, születésnapokra, házassági évfordulókra az asszonyok fodrászhoz mennek, felveszik az ünnepi ruhát, aztán a vendégek telibagózzák a szobát, elordítják az Akácos utat és reggel a feleség mosogatással kezdi a napot. Ez azért túl nagy ár egy biztos partnerért. En nem félek attól, hogy ennyire leépülök, de ha elkezdenék gazdálkodni, mindig ugyanazokkal találkoznék, mindig ugyanazokat a problémákat kellene megoldanom és még kevesebb alkalmam lenne arra, hogy kicsit mozogjak a nagyvilágban. Nem akarok olyan kapcsolatot, amely az igénytelenségből épül fel, mást meg errefelé nemigen lehet összehozni, mert a korombeli fiúk még arról sem tudnak értelmesen beszélni, ami a legjobban érdekli őket. Az egyik - videón látott - szexfilmről beszélgetve szépreményű szerelmem másnap csak annyit tudott mondani, hogy „az a szőke srác jól becsavart a pézsmának” - aztán még sokáig ingatta elismerően a fejét. Nem akarok intimitásokról beszélni, de igen csekély számú tapasztalataim alapján állíthatom, hogy az akcióban sem jobbak, mint a fogalmazásban. Az egyetlen lehetőség, hogy figyelem a városi álláshirdetéseket, amíg pedig nem tudok elhelyezkedni, itthon dolgozom - legalább egy napszámossal kevesebbet kell fizetni. Valahol azt olvastam, hogy azért a kiváltságunkért, hogy gondolkozzunk, lemondással és szomorúsággal kell fizetnünk. Ezt valahogy még el is fogadom. De a változtatás szüntelen igényét továbbra is fenntartom magamban. Mert a reménytelenség nem volt benne a pakliban.

52