Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Szilágyi Gyula: Kegyelemkenyéren
munkanélküli segély. Már az első hét végén abba akarta hagyni. Attól félt, hogy megbukik a vizsgán és ki kell fizetni a tanfolyam árát. Elmúlt negyven éves, jó feje van, de a fegyvervizsga, meg a szabályzatok, paragrafusok - szóval nagyon nehéz volt vele. Ügy csináltam, mintha iskolás lenne: délután a gyerekkel foglalkoztam, este meg tőle kérdeztem fel a leckét. Akár le is vizsgázhattam volna helyette. Látta rajtam, hogy nagyon komolyan gondolom, nem mert ellenkezni, aztán ahogy haladt előre, egyre könnyebben és szívesebben tanult. Dicsérettel végzett. Két éve dolgozik a Volánnál, most már szolgálatvezető. Egy kicsit rendeződtünk anyagilag is, anyuékkal közösen csináltunk egy kis fóliát - lassan behozza az árát. Tavasszal aztán egy vállalati rendezvényen megismertem a munkatársait is. Itt tudtam meg, hogy Miklós mindenkinek azt mondja rólam, hogy kozmetikus vagyok. Ez még tetszett is egy kicsit, de azért otthon kérdőre vontam. Az úgy van - válaszolta elvörösödve -, hogy nyáron megint tanfolyamra kell mennem és aztán én leszek az egész szolgálat főnöke. írásban kellett válaszolnom egy csomó kérdésre. Érdeklődtek a családról is. Nem írhattam oda, hogy a házastársam foglalkozása: paraszt. Az egyenes derekú, nagy akaratú, életre szánt tiszazugi asszonyok szüleiktől örökölték magatartási mintáikat. Az aprófalvak értékvilágában a családnak nem volt alternatívája, pótolhatatlan és semmivel sem helyettesíthető funkcionális egységként létezett. Az otthon megtartásáért hozott áldozat kezdetben biológiai-gazdasági parancs volt, aztán szigorúan számonkérhető közösségi elvárás lett. Napjainkban legfeljebb valamiféle morális kötelezettségről beszélhetünk, amelynek vállalása ugyan tiszteletre méltó, de elutasítása sem szankcionálható. Úgy tűnik, a feleségek másként gondolják. A férjek, apák munkanélkülivé válását sikeresen túlélő családok csaknem mindegyikében (93 %), az asszonyok (és/vagy anyósok!) találták meg a krízishelyzetből kivezető utat, vagy legalább azt az átmeneti megoldást, amely csökkenti a munka - és a kiszámítható jövedelem - elvesztésének személyiség- és környezetromboló hatásait. Lélektanilag örök talány marad számomra, hogy miféle problémamegoldó vésztartalék aktualizálódik a házastársuknál rendszerint alacsonyabb iskolai végzettségű és általában is meglehetősen tájékozatlan asszonyokban, amikor az eddig megszerzetteket kell megvédeni, a család érdekeit kell érvényesíteni. Feltehetőleg az örökölt szerepkészlettel függ össze az is, hogy azok az asszonyok, akik férjüknek munkalehetőséget szereznek, családi vállalkozást teremtenek, beiskolázzák őket, azaz „kimenedzselik” házastársukat a válságból, saját státuszokon nem változtatnak, továbbra is háztartásbeliként, betanított munkásként dolgoznak, vagy a kisegítő gazdaságot (állattartás, konyhakert, fólia) működtetik. A készen kapott életviteli minták hatása mellett, szigorúan reális megfontolásokkal is magyarázható ez a jelenség: a tiszazugi aprófalvakban az érettségizett vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező lányok számára nemcsak a munkavállalás jelent megoldhatatlan akadályt, hanem magánéletüket is komoly konfliktusok terhelik. 1997- ben végeztem Szolnokon, informatikus mérnök vagyok. Jól kiismerem magam a különböző programok között, s nem jönnék zavarba akkor sem, ha valamilyen hardware- problémát kellene megoldanom. Németül és angolul is beszélek, bár vizsgám csak németből van. A főiskola mellett mindenféle munkát vállaltam, ügynököltem biztosítási papírokkal, házaltam argentin szerszámkészlettel, brazil cipőfűzőkkel, kétes eredetű Absolut vodkával. Faluról kerültem a főiskolára, gondoltam, nem árt, ha megismerem az életet. Tényleg nem ártott, bár most sok hasznát nem veszem. Kialakult egy tárgyalás- technikám, javult a verbalitásom és megtanultam pontosan megkülönböztetni, hogy az ügyfél érdeklődése nekem szól-e, vagy a felkínált árunak. Aztán vége lett a főiskolának. Úgy gondoltam, hogy az államvizsga után engedélyezek magamnak egy hónap pihenőt, aztán ráülök a telefonra és elhelyezkedem. Először a szóbajöhető helybéli cégeket hívtam, aztán egyre bővülő körben a szomszédokat, aztán azok szomszédait, végül eljutottam - részint telefonon, máskor személyesen - Egerbe, Kiskunfélegyházára, Budapestre. Teljes sikertelenség. Ahol fiatalt kerestek, ott a szakmai gyakorlatot hiányolták - ez egyébként 51