Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Pécsi Györgyi: „akármikor jössz, itthon van az isten” – A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években

meg a költő, fájdalmas rezignáltsággal észlelve a közte és az ún. nép közti valóságos társadalmi távolságot. A második részt egyfajta alanyi személytelenség jellemzi: kiemelve hétköznapi környeztükből, még inkább tudatosul az aratók kor-szerűtlen, korba nem illő jelensége; kétélű iróniával foglal állást a költő, még nem annyira mellettük, mint a modern kor ellenében. Aztán a nehéz anyagszerűségét a harmadik, befejező rész teljesen eloldja a gravitációtól. Az Eső című szakasz meghökkentően, s Kányáditól szokatlan finom erotikát sejtető képpel zárul: leheletfinomsággal a szeretkezés/nemzés/teremtés aktusát játssza be. Csakhogy a nemzés színhelye az „anatóliáig nyújtózó” mediterrán „földműves tér”, kedvese pedig maga a föld, nevezzük görög nevén: Gaia istennő. A szegénység-tisztesség mítosza helyett „kétezer ötezer” éves, kultúrát teremtő hagyomány véráramába kapcsolja az aratókat, s visszaadja a georgiconnak azt az öntudatot, méltóságot, szakrális rangot, amitől a századelő meg a szocializmus nyomora, dölyfe megfosztotta a parasztot.

Azonban a Szürkület remekbe szabott kismesteri verseinek sorozatát, a provincia megéneklését Kányádi mégis azzal a nagy, összegző verssel zárja, amely túllendül a provincia-lét provokatív leírásán, s felmutatja e hangsúlyozottan mai provincia környezetét, eredetét és kultúrájának, történelmének, kultur- antropológiájának a határait is, a (nyugat-)európaiság mély, sokféle gyökérből táplálkozó hagyományát, és az önálló (magyarországi és erdélyi) entitást. S bár a szülőföld vallomásos hűsége, a tárgyi realizmus és a mítoszi távlatok, az öröklött hagyományok rögzítése, a kultúrák átjárása és átjárhatósága az egész köteten átvonul, s a Halottak napja Becsben (1978) egy fölfutó pályaív összegzése is, a hetvenes évek első felének lendületes alkotói korszakáé, e szintézisteremtő vers mégis más viszonyítási pontokat jelöl ki, mint a korábban említettek. A költemény 1978-ra készült el, melyben Mozart Requiem- jének égbe emelő és pokolba sújtó transzcendens hatása és Bécs város valóságos élménye együttesen késztetik a költőt számvetésre. A Halottak napja Bécsben minden szempontból szintézist jelent: az egyes, a szűkebb nemzeti közösség, és tovább egészen az emberiség sorsának, múltjának és esélyeinek, a létezés egzisztenciális és ontikus lehetőségének olyan összegzése, mely a hagyományos és modern versbeszéd egymásba szervesülésében jelenik meg. Kányádi Sándorra általában is jellemző az összegzés igénye (Poéma három hangra, El-elcsukló ének, Fától fáig, Fekete-piros), a Halottak napja Bécsben azonban valamennyi összegzésénél teljesebb, mely saját költészetének korábbi törekvéseit is magában foglalja (népköltészet, szaggatott drámaiság, epikus leírás, látomás, tárgyi pontosság stb.).

A polifon szerkesztésű, avantgárd hosszúversre emlékeztető Halottak napja Bécsben - mely egészében Mozart Rekviemjére hangszereltetik - (megszorítással) jellegzetesen (közép-)európai erdélyi magyar vers. A megszorítás a középeurópaiságra vonatkozik; nem a Danilo Kis-féle Közép-Európai definícióra gondolok, hanem a történelmi Magyarország terrénumára, amely évszázadokig Béccsel, a bécsi udvarral állt (túl) szoros kapcsolatban, s az összefonó- dottságból is, meg Bécs geopolitikai helyzetéből adódóan is Magyarország számára Bécs Európa kapuját jelentette. A vers nagyon sok (nehezen fölleltározható) olyan konnotatív elemet sző magába, amelyek csak a magyar anyanyelvi kultúrát, a magyar történelmet, a hagyományt (jól) ismerő számára nyújtanak többlet élményt a puszta szövegdenotátumnál. (Időközben több fordítása is el22