Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Pécsi Györgyi: „akármikor jössz, itthon van az isten” – A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években

készült, s alighanem ahhoz, hogy valaki minden finomságát, rejtett, szövevényes utaláshálózatát értse, terjedelmes lábjegyzetek szükségeltetnének. De, ahogy a Töredék-ben írta, „ha nem is értitek... elég ha sejtitek / hogy itt miről is van szó” - a szövevényes gazdagság, a kultúrák koegzisztálása, a történelem nehéz súlyossága a nyelvi felszínen is jól érzékelhető.)

A vers fanyar-keserű, a költő által is cáfolt felütéssel nyit: „a legárvább akinek még halottai sincsenek”. Hiszen nem csak Kolozsvár (a költő lakhelye, Mátyás király szülővárosa) emblematikus város a magyar történelemben, kultúrában, de Bécs is az a maga ellentmondásos kétélűségében. Mátyás király és Kossuth Lajos finom distanciával egyszerre utal a dicső és fájdalmas múltra. Mátyás ‘bús hadát Bécsnek büszke vára is nyögte’, s halálát is Bécs siettette. Kossuth a szabadságharccal szintén Bécshez kapcsolódik, de ahogy nincs szó nemzeti heroiz- musról éppúgy végzetről, balsorsról sem: tragikus, fájdalmas, megalázó helyzetekről, amelyek megoldhatók, ‘kezelhetők’. De ellenükben Bécs az angyali Mozartot is idézi, akinek zenéjét a „legistenhátamögöttibb bennszülöttek” (sőt még a hazaiak) is értik és magukénak tekint(het)ik, és Balassi Bálintot, aki belakta a várost örömlányaival és énekeivel - egyszóval azt a bonyolult valamit, amit összességében a történelmi magyar városokon kívül számunkra Bécs jelent: a ‘legmagyarabb’ idegen város. „Mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek” - teszi fel a kérdést a költő az aránytalanul súlyos földi büntetés okait kutatván, hiszen, nem vagyunk kevesebbek, kisebb értékűek szomszédainknál. A megalázás éppúgy megalázás itt és ott, s a megalázottságnak nincsen foka, akár Mozarttal, akár Kossuth Lajossal, akár a költő édesapjával történik meg. A kontrapunktos szerkesztés révén a színhelyek egyrészt ellentétbe, másrészt párhuzamba állnak. Bécs és Kolozsvár, a szóródó csángóföldi Szabófalva és San Francisco, Nagygalambfalva és Kossuth törökországi bujdosása, az Ágoston rendiek templom és a fekete-fehér falusi templomok, a repülőgép illuzórikus suhanása és a koszos kis kölykök bámuló serege, az idillből szabaduló gyermeki ima és a Requiem egyazon világ bonyolult és mégis egyszerű viszonyulásrendszerét, kölcsönösségét, kapcsolódásait idézik meg. És Adynak A szétszóratás előtt című versére utal a „szóródik” ige, sőt a vers korábbi szakaszában Nagyvárad szőnyegbombázására emlékezve már burkoltan versbe hívta az „ember az embertelenségben”-t, hogy utóbb a „magyar az űzött magyarságban”költőjét szólítsa.

A vers azonban nemcsak helyszíneiben, személyeiben európai horizontú és a történelmi magyarországra utaló illetve sajátosan erdélyi, hanem primer nyelvezete is ezt a sokféleségből táplálkozó, összetettséget tükrözi. Koncsol László írta a szlovákiai Tőzsér Árpád ekkortájt született verséről, a Szülőföldtől szülőfóldig- ről, hogy „szlovákul magyar” vers (illetve, hogy pontosak legyünk, már előtte a Vydrica 5.-ről is hasonlót mondott Koncsol.) Tőzsér ugyanis a szlovák Milan Rúfus versének néhány sorát vendégszövegként a vers anyanyelvén, azaz szlovákul idézte, és csak lábjegyzetben közölte fordítását. Kányádi hasonlóan egy román és egy német nyelvű versrészletet a vers anyanyelvén (és saját fordításában) emel be vendégszövegként. (loan Alexandru, akinek kötetnyi versét fordította, Logos című költeményének első két sorát románul, majd a fordítással magyarra anyanyelvesítetten, illetve egy erdélyi szász népköltészeti töredéket az Egy kis madárka ül vála című népköltészet-fordításkötetéből. Ez utóbbi előszavában jegyzi meg, hogy az érzelmi rokonszenv mellett főleg ezért a néhány

23