Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Pécsi Györgyi: „akármikor jössz, itthon van az isten” – A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években
az urbanizálódott, modernné váló személyiség megszenvedett otthontalansá- gáról beszél, ahogy például a hasonló kisebbségi léthelyzetre reflektáló Tőzsér Árpád, vagy a kozmikusán az egész paraszti világot elsirató magyarországi nemzedéktársai, Nagy László és Juhász Ferenc. Individuum, osztály, társadalmi-történelmi réteg helyett egyre inkább a nemzeti kisebbség egésze mint az emberiség történelmi és metafizikai botránya (1. a Sörény és koponya „indián verseit, vagy a holocaust folytonosságát) fogalmazódik meg verseiben. Nem csak teremtett kultúrát sirat, hanem vele együtt a kultúra teremtőjét, áthagy ományozój át, az embert is. A költő pedig a közelgő pusztulás rettenete előtt Úrként-Noéként számba veszi a szavakat, az épített és szellemi örökséget, és újrarajzolja az emberi arcokat, egy nemzeti közösség halotti maszkjait. A szülőföld ujjbeggyel történő érintése, a katicabogár metafizikai röpte a motivikus ráismerésen túl a versformák folytonosságában is szervesen, organikusan tovább épül. A költő nem lemond bizonyos műfajokról, például a láto- másos dalokról, nem meghaladottnak tekinti a népi és népies versformát, hanem teherbírását a gnómikus tömörségű komplex képpel tágítja a mítoszok és az ontologikus létértelmezések felé. A korai Vén juh az ősz (1965) című remekében még tetten érhető volt, átvérzett a Júlia szép leány balladája meg a Bárány és a bárányka (miorita) motívuma, az 1976-os Dal-ban nincs ilyesfajta közvetlenül tetten érhető kultikus, irodalmi szövegáthallás, az úgynevezett költői üzenet nem, vagy csak jókora bizonytalansággal dekódolható. Ha megpróbálnánk értelmezni, miről szól a vers, mi a tartalma, üzenete, jóllehet nagyon egyszerű képekből, szimbólumokból, valóságelemekből épül, s egyszerűnek, közérthetőnek tetszik, bajban volnánk. Csak körülírható, valahogy így: a legkisebb fiú, a szegény legény ha akarná, kifordíthatná sarkából a világot, de hozzáigazodik, együtemre jár a kozmosszal, s annak méltó teremtő-őrző társa. Kányádi mestere annak, hogyan lehet a bivaly-súlyosságú anyagot, a rusztikus realizmust, anyagszerűséget égi, kozmikus, mitologikus magasságba, az eposzi hősénekek szintjére emelni. Emelni, még inkább: föloldani, megszüntetni anyag és eszme határát, az előbbit a mítoszban egyneműsíti. Kányádi Sándor verseinek gazdag és aprólékos, részletező szociológiai alapjuk és tartalmuk van, egy-egy rövidke vers hátterében is hatalmas életismeret húzódik meg. Még az olyan egyszerűnek tűnő darab is, mint a Vannak vidékek évezredes civilizációs, kultikus törvényeket szólít meg („vannak vidékek ahol / a fölösleges / kutya- s macskakölyköket / vízbe ölik vagy elevenen / eltemetik / de mielőtt még a szemük / kinyílt volna”). A látomásos, szürrealisztikus dalok (Sumer szonett, Töredék) mellett új életre kelti a 19. századból eredő zsánerképeket is: szintén a közvetlen realizmus és a mítosz kontrapunktjának megszüntetésével, miközben e forma éppúgy alkalmassá válik számára a lírai személytelenségre, mint az érzelemgazdag, személyes vallomásra. Szép példa erre a Veres Péter emlékét idéző háromrészes szabadverse, rövid ciklusa. Az első rész az aratók „breugheli tökélyű” (a költő kifejezése egy másik verséből) anyagszerű zsánerképe: sorsok, társadalmi helyzetek plasztikusan eleven leírása. Ahogy az estefelé hazafelé tartó aratókat messziről fölidézi Kányádi, talán leírhatná más is, de aki az elhullajtott búzaszálakat összekapkodó kezeket, a „vigyázkodó pillantások”-at, s egészen közeire hajolva a hazamentett szalonnabőr darabot is meglátja a kosár fenekén, az nem kívülről ismeri ezt a világot, az a verespéteri látást is versbe emeli. Valószerűtlen valóság, állapítja 21
