Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Pécsi Györgyi: „akármikor jössz, itthon van az isten” – A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években

elsőként említi jellemzőként), tudatos programmá a hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől emelkedik hirtelen. Szakolczay Lajos colour local-nak nevezi a szülőföld élményének versbe emelését, talán némi óvatosságból is csak colour localnak, holott itt már nem helyi színről, hanem magáról a helyről van szó. Némiképp érthető az óvatosság, hiszen az ezredvégen valóban nemigen illendő bármifajta konzervativizmus, patriotizmus; az utóbbi évtizedekben pedig a provincia/vidék/regionalizmus kifejezésnek jószerével csak pejoratív, deprimáló éle ismerős. S valóban, a bezáruló klasszicizálásra, kevésbé szerencsés esetben a megcsontosodásra a szülőföld megéneklése, az önelvű hűség bőven termett példát a század magyar irodalmában is. Azonban lírájának éppen az a nagy hozadéka, hogy a provincializmus vallomása, programja rendkívül tág szellemi dimenziókban, és igen hajlékony, modern versbeszédben, képletesen: európai szinten ölt formát. Úgy fogalmazhatnánk, hogy míg a népi örökséget és a modernizmus lehetőségeit próbálta, addig csupán emlékezett a szülőföldre, illetve korai darabjaiban még több-kevesebb stilizációval idézte fel, az eszköztár modernségének saját költészetébe való áthagyományozása, át- gyökereztetése után azonban ténylegesen is haza megy, és megépíti a szülőföld és a szülőföld szeretetének az éthoszát és a mítoszát.

A Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) modernista töltésű kötetei után, melyek a (harmadik, ténylegesen is) pályakezdő kötetet, a népi és népies forrásvidék föltérképezését, a Harmat a csillagon-1 követték, egy pillanatra még úgy tűnhetett, hogy a költő fölzárkózik a folytonosan fejlődő, egyre modernebb nyelven megszólalók közé. Ezt az elvárást azonban mindjárt első válogatott kötete, a Fától fáig (1970) szerkesztése és annak utolsó ciklusa, a Szentjánoskenyér egyértelműen megcáfolta. A Szentjánoskenyér ciklus már határozottan jelezte a visszakanyarodást - nem annyira a tradicionalizmushoz, mint - a hagyományok új életre keltéséhez: egyfajta restitúciónak leszünk tanúi. Míg a Kikapcsolódás és a Függőleges lovak versei az egyetemességet célozták (Apokrif ének, Tárgyak, Palackposta Húsvéti bárány stb.), addig a Fától fáig nem egyszerű, szokásos válogatott kötet, mert utolsó ciklusa megfordítja a képletet: nem az egyetemesben keresi a sajátost, hanem a sajátosban, a provincializmusban az egyetemes érvényűt. Azzal, hogy új verseinek ciklusát az Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra című (1956-ban íródott), Arany Jánost felidéző versével indítja, nem e népi, népies stílus meghaladását vallja, hanem visszaadja és meghosszabbítja a korai, a népi és népies örökséget fölvállaló versek jogát. (Persze, ezek inkább elméleti merevségből adódó meghatározások, a valóság jóval hajlékonyabb.) A Szürkület (1979) kötet Magyarországon is a már fenntartás nélküli elismerést hozza meg a költőnek: a kritikák azonnal észlelték, hogy új viszonyulásról van szó, hogy a kötetben félreérthetetlenül az a várt Erdély szólalt meg, mely a tradicionális hagyomány és a szellemi frissesség ötvözetével képes érvényesen megszólítani - nóta bene - a nemzetet, s ezt főleg reprezentatív, nagy verseiben láttak megvalósulni. S valóban olyan korszakos, és kort megszólító versek jelentek meg e kötetben, mint a Fekete-piros, a Halottak napja Bécsben, melyek - kivételes pillanatai az irodalomtörténetnek is - hirtelen életre keltek, versmondók tűzték műsorukra stb. A Szürkület után már csak szervesen továbbépítkezik a költő, de alapértelmezésében nem változik lírája, s ezt a folytonosságot jelzik az azóta megjelent kötetek címei is. A Szürkület-nek még a nyomasztó életérzést megfogalmazó kis vers a címadó16