Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Pécsi Györgyi: „akármikor jössz, itthon van az isten” – A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években

ja, de eztán a költő a Fekete-piros versek cikluscím alá sorolja e korszak, sőt a Valaki jár a fák hegyén egyberostált verseiben a kötetben meg nem jelentekig valamennyi versét. E címmel adja ki - Romániában persona non gratának minősítvén - Magyarországon válogatott verseit is, 1979-ben. A kiemeléssel, hiszen a fekete-piros nemcsak a székiek színe, de enigmatikusan az erdélyisé- gé is: a régió, a local sajátossága kap erős nyomatékot. Ez az ikonográfíailag is látványos és könnyen, jól értelmezhető színszimbolika a válogatások kapcsán kiemelten jelzi azt a hazafordulást, amelyet egyébként a versek jelölnek. Sőt későbbi könyvei, a Sörény és koponya (amelyet nem a költő, hanem találóan ugyan, de a debreceni kiadó adott címül) meg a Vannak vidékek még egyértelműbben és provokatívabban utal a provinciára, a provincia-létre a már említett herberti értelemben, a perem helyzetűségre, a leszakadásra, Európából nézve, fanyar iróniával: az egzotikumra -, hogy eddigi legutolsó egyberostált verseit - ismét provokatív éllel is - transzcendens magasságba emelje: Valaki jár a fák hegyén (1997).

A Szürkület költői üzenete a szülőföld mítoszát fogalmazza meg, s mint Egyed Péter találóan írja: „Kányádi szerint világtörténelmi jelentőségű dolog, hogy szeressük szülőföldünket, még akkor is, ha ez elvont etikai imperatívusz lesz, ha már máshogy nem lehetséges, az erkölcsben kell megőrizni a szülőföldet... Ahonnan mindez származik - teszi hozzá Egyed -, a mítosz, tulajdonképpen még befejezetlen, hiszen létrehozóinak nagyapái és dédapái, egy történeti társadalom képviselői, még élnek, illetve most halnak ki” (kiem. E Gy.). A költő morális üzenetének, stílus-váltásának formálódása szorosan összefüggni látszik a romániai közállapotokkal, a Ceausescu-diktatúra megmerevedésével, fokozódó totalizáródásával, az erősödő elszegényedéssel (a költő viszonylagos /jó/léte is szarkasztikus öniróniával jelenik meg), a „nemzetiségi kérdés megoldásának”, azaz a beolvasztásnak és a nemzetiség tartásának megtörésére tett látványos célratörésével. De a társadalmi-politikai, lélektani helyzet önmagában nem indokolja és nem is értelmezi a választás eredményét, hiszen egy diktatúrára számtalan módon lehet reflektálni - avagy éppenséggel nem reflektálni; elmenekülni akár az országból is (ahogy mások is tették), melyre a költőnek is elég oka lehetett volna. Vagy a kimondhatóság határait felismerve a bezárkózást is választhatta volna, más minőség-eszmény jegyében a valóságot transzformáltabban feldolgozó, vagy az arra kevésbé személyesen és szenvedélyesen reflektáló önépítés elvét. Kányádi azonban úgy erdélyi, hogy századokra ereszti vissza gyökereit. Apáczait idézi példázatként, s általa azt a jellegzetesen erdélyi peregrinus réteget, amely azért ment Európába, hogy okulásul szolgálhasson az otthoniaknak, és Misztótfalusit, aki hazatelepítette a nyomdáját. Kirajzásuk sehol nem volt oly jellemző és meghatározó, mint éppen Erdélyben. E peregrinusi magatartás vállalásnak szép foglalata az Illyés Gyulát, a „mindenünnen hazagondoló igék” költőjét idéző prózaverse, mely egyúttal a költő rejtett vallomása, ars poeticája is: az európiság értelme az otthoni használhatóság; az európaiságot célszerűen eszközként kezeli, akár szerszámról, akár versről van szó.

Kányádi ‘hazatérése’ azonban más, mint volt Illyésé vagy Adyé, akik hosszabb párizsi élet után hazatérve az elmaradottságra döbbentek rá, a társadalmi, szociális, kulturális, mentális stb. állapotok fáziseltolódására, s azt a belső kényszert szorgalmazták, hogy a létező fáziseltolódást feldolgozza és le17