Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Pécsi Györgyi: „akármikor jössz, itthon van az isten” – A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években
Pécsi Györgyi „akármikor jössz, itthon van az isten” A szülőföld mítosza Kányádi Sándor költészetében a hetvenes években 7 M~4bigniew Herbert némi meglepetéssel figyelt föl a középkori flamand festők tanulmányozásakor arra, hogy míg a kortársak egy része külföldön, német fejedelmeknél próbált szerencsét, vagy Angliába ment vendégfestőnek, másolat készítőnek (olykor önmagukat is szakmánybán másolva), addig „az igazán nagyok - Vermeer, Hals, Rembrandt soha nem kerültek az Alpokon túlra, még a szomszédos országokba sem. Hűségesek maradtak hazájuk és szülővárosuk fáihoz, falaihoz, felhőihez, és ami ennél is furcsább, ez az önként vállalt provincializmus vált erősségükké, ez volt a döntő a halálukat követő diadalmenetben.” És, jegyzi meg egy másik esszéjében Herbert, lényegében nem tettek mást, mindössze lefestették azt, amit láttak: a körülöttük zajló életet. De az élet apróságainak a lefestése a holland festészetben mégis a szabadság festészete lett, hiszen - szemben a nagy ellenség, a spanyol udvari, lovagi világ kifinomult stílusával - Hollandiában a szabadság is anyagi mivoltában mutatkozott meg. Nem elvont eszme volt, hanem a mindennapok dolgokban megjelenő, tapintható valósága. A mesterember, a kézműves, a paraszt, a formálódó polgárság szabadságtudata tárgyakban fejeződött ki, nyert formát. Kányádi Sándor organikusan alakuló költészete a hatvanas évek végére, hetvenes évek elejére - habár alakuló életműről van szó, s még tartogat meglepetéseket - nyert végső stílust. Nem annyira versépítkezésben, verstechnikában, hiszen az általa később használt legfontosabb megszólalási módokat addigra már lényegében kipróbálta és habitusához csiszolta, s poétikailag később is sokféle gazdagodást mutat. Sőt az oly jellegzetes elégikus-ironikus, pátoszos és fanyar-groteszk kányádis hang ugyancsak korábbról ismerős már. De úgy tűnik, tematikában, még inkább világértelmezésben ekkorra tisztázódik valami nagyon radikálisan a költő számára, mely az 1979-es Szürkület kötetben válik nyíltan szembeszökővé. S ez éppen a Herbert által említett, meghökkentőnek és provokatívnak tetsző kifejezésben írható le leginkább, az önként vállalt provincializmusban. A kötet legfontosabb üzenete ugyanis a szülőföldhöz való ragaszkodás lesz. A szülőföldhöz, mely ekkor és itt sem elvont eszme, absztrakció, hanem a mindennapok valóságából, a megélt élményekből, az emlékekből és az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj-kultúra-ember organikus harmóniája. Noha az erdélyiség, a szülőföldhöz való hűség kezdettől meghatározza költészetének tónusát, vonalvezetését (s ezt szinte valamennyi kritikusa, elemzője 15
