Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám - Baji Lázár Imre: A határlakó és a szobrász (Kovács György szobrairól)

Kovács György is határlakó. Pátosz és irónia, szakrális és profán birodalmának határvidékén végzi alkímiáját. Plasztikája két tér átfedésében, a profán és a szakrális feszültségéből születik.

Igaz ez a gránitoszlopon kipörgő, a pöttöm és hájas diszkoszvetőnő-óriásra, a puked- lizó kentaurné vagy a születő Afrodité molett bájára, vagy a faun feleségének taszító- an is erotikus kövérségére. Ez a kövérség egyszerre ártatlan és uralkodó, gyermekien megadó és keservesen magányos, frusztráltan agresszív. A kövérség maga is profani- zál, közelebb hoz, és el is távolít. Ilyen műveleten kapjuk rajta a szobrászt Psyché megformálásánál is, vagy a Tékozló fiú pincemélyi kövér kokottját látván. A kövérség egyszerre agresszív és lefegyverző, provokáció, megadás, szelídítő komolytalanság. De ez a kövérség jelentést és előjelet vált, ha a profán tart a szakrális felé, mint azt a gyermeki tiszteletadással formázott két kerámiaalak, a Majka mamák plasztikái mutatják. És persze a szobrász miért is ne emlékezne ilyenkor a kollektív tudattalanban megőrzött ikonra, a prehistorikum nagy Istenasszonyára. Fellinit idézi mindez, azt a Fellinit, aki a női testben egységesítette a profánt a szakrálissal. A szobrász kezéből szabadult Niké asszonyi libertinizmusa a víz és a szél míves munkája, halarcú áramvonal.

De a szent és a profán talál leleplező kíméletlenséggel és szomorúsággal egymásra Szent Mihály mulatságos-félelmetes szobrán is. A végidők mértékvesztett szennyével szembesülő, és a mérlegelés feladata alatt roskadozó angyal-alak komiko-tragédiája mindannyiunk drámája. Az elkapart élet, és kiégett lélek komorabb epitáfiuma: a magzatholocaust körül elüszkösödött anyaság rönkmementója, országos bűnbe foglalt angyali áldozat képe.

Vádaskodhatnánk is, mindez - a szent és profán egymást átjáró szövete csak a dekonstruktív posztmodern csele, de a feltámadó együttérzés megmenti a kiüresedés érzetétől a szemlélőt. Kovács György újra és újra a szeptumra lép, kicipel bennünket a határra. Szembesít bennünket létünket őrlő kettősségeinkkel.

A reneszánsz síremlékek elkopott, csak sejthető kontúrjai tárják elénk a vörösmárvány drapériával bevont két ölelkező testet, egy házasság síremlékét. Az asszociációs mező kíméletlen, a szerelem és a halál unamunó-i tragikummal zuhan elénk. Hiszen a szerelem - e márvány öröklét előtti pillanat is csak reménytelen (bár nemzedékről nemzedékre kitartó kísérlet) a halhatatlanság átruházására.

Látva látom, amint a végítélet harsonaszava előtt még utolsó kísérletként a Kovács György verbuválta hadsereg elindul a város felé. Együtt menetel a szeretet és a háborúság tisztító két napinkarnációja, a két isteniker Máriával, aki kilép a hősi halottak balfi emlékfalából, s Homokon csatlakoznak hozzájuk a pufók hősnők, mitikus alakok, az osztályajtó-mandorlás tragikus sorsú tanár, a sárkányölő herkulesgyermek, kentaurlányok, elhízott kokottok, külvárosi böllérek, és Hány Istók, jönnek mind és beveszik a várost, beveszik lelkünket. Megszállnak bennünket a részvét stratégiái az idő horizontján... Talán még időben.

81