Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4. szám - Fried István: Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)

egyes ember alapszituációja nem merevedik lezárt alakzatba, inkább úgy írható le, mint a szüntelen alakulás lassú tudatosodása. Kitérőképpen jegyzem ide Czeslaw Milosz karakterizálását: Schulz két könyve olyan mesékből (elbeszélésekből) áll, amelyeket a narrátor személye fog össze, aki a szerzőnek valaminő fantazmagórikus „én”-je. A narrátor elbeszéli kalandjait egy vidéki városban, ahol minden „át van változva”, fel van nagyítva, el van torzulva, és mindez képzeletében, álmaiban tárul föl. A kalandok az anyag bizonyos, egymáshoz nem illő tulajdonságait derítik föl. S ez nem csupán azzal következménnyel jár - Milosz szerint -, hogy Gombrowicz-csal és Witkiewicz-csel együtt Schulz radikálisan szakít a XIX. századi típusú, az „élet tükreiként funkcionáló regénnyel, hanem (folytatom a magam elgondolásaival Milosz gondolatmenetét) a groteszket természetes regényi-novellai szervező elvként az előtérbe helyezve egyként tanúsítja az Egész utáni vágy századfordulósán modern újragondolásának esetlegesen gyümölcsöző voltát, tovább a kései modernségben tematizálódó történéseket az Egész utáni vágy illúziószerűségéről, helyenként nevetségesbe fúlásáról, a tragikus, a pátosszal teli komikussá süllyedéséről, és mindezeket összegezve, egymással szembesítve különféle mítoszok pervertálódásáról. Schulz történeteiben nem kizárólag a figurák (át)változásai jelzik a „valóság” megragadhatat- lanságát, hanem a változásoknak a tárgyi világ is alá van vetve: „Lakásunk szobáinak száma soha nem volt állandó” - olvasható egy helyen. A történetek szereplői nem pusztán az alakját sűrűn változtató térben mozognak, nem kizárólag „vertikálisan” haladnak előre, hátra vagy oldalt, hanem horizontálisan is, akár az Apa a Szanatórium a Homokórához történetében a halálból a lét egy bizonyos állomására, akár - mint Az üstökös Verne- vagy science flction-paródiájában - a képletesbe visszahátrálva: „egyazon őskép felé törekednek mind, s ez a megalomániás túlzás, e jelenetek hatalmas pátosza mutatja, hogy az emlékek öröktől való hordójának ütöttük ki a fenekét, egy mitikus őshordóét, s betörtünk az ember előtti éjszakába, mely dadogó őselemmel, fortyogó anamnézissel teljes, s nem tarthatjuk többé vissza a duzzadó áradatot.” Talán nem árt utalni arra, hogy nemigen különíthető el sem a szent és a profán, sem a szent és a profán tér, de az archaikus/primordiális és a kortársi sem egymástól. Egymásból következnek, egymást feltételezik, alul- és felülretorizálódik az előadás, miközben a narrátor távolságtartó iróniája a szociolektusok keverésében kiváltképpen érvényesül (a tudományos-tudóskodó, a hétköznapi-tárgyias, a költői-stilizált és így tovább). Másutt a bibliai és a jelenkori idő, a prófétai és a blaszfémizáló megszólalás másolódik egymásra; Az Úr látogatásának misztériuma költőien megjelenített bohózati gesztusba fullad, az Apában megtestesülni látszik az Ősapa, kinek nevét viseli (Jákob), ugyanakkor az apa nem több öregedő, betegeskedő zsémbesnél. Mindkét időben jelen van, hol prófétai, hol könyvelői minőségében képződik meg a szemlélőben. „S a villámfényben megpillantottam atyámat lengő fehérneműben, amint szörnyű átkok közepette hatalmas loccsantással kiöntötte az éjjeliedény tartalmát az ablakon a kagylóként zúgó éjszakába.” Az Idő vándora A nyugdíjas is, aki előbb az orosz kishivatalnokokra emlékeztető módon tárgya egykori hivatali társai játékának, hogy az új hivatalfőnök jöttével megkezdje visszafelé való útját a gyermeki/- kisiskolás létbe. Ennek a „Wandlung”-nak saját maga a krónikása, értelmezője, értékelője, hogy az elbeszélés zárásában szétváljon a történet „én”-je meg az elbeszélőé. Miközben az Időben visszafelé haladó én messze tűnik a világból, azaz a történetből, az elbeszélői „én” nem szűnik folytatni, sőt, lezárni a történetet, nem feledkezve meg a történet lezáródásának ebben az én-osztódásban pregnánsan megnyilatkozó ambivalenciájáról. A tanár úr szava befejezni látszik az idővándorlást, név és személyiség összetartozását elgondolva, a személyiség megszűntét a név ki/eltörlésével nyugtázza: „Ki kell húzni a névsorból”. A nyugdíjasnak azonban nem ez az utolsó mondata. Az elbeszélői én megint a történet énjévé változik, és ezáltal végleg befejeződhet az elbeszélés, legalább is leíródhat az utolsó mondat, amely azonban nem végső szó, hiszen a

59