Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Szekér Endre: Határ Győző határtalan versvilága (Válogatott versek: „H. Gy. levelesládája”)
Szekér Endre Határ Győző határtalan versvilága (Válogatott versek: „H- Gy. levelesládája”) • • As—«Jbhasem láttam, de tudom, hogy ezt a mi porszem-forma Földünket egy óriás Demiurgosz tartja az ujja begyén. Ahogy nézi-nézdegéli, nagyokat fújtat; s ezek a nagyon-nagy fújtatások apróra szakadva kiáltások formájában szóródnak és ereszkednek rá a Földre...” - kezdte a költő a válogatott verseihez fűzött utóiratot, a maga képletes levelesládájának utolsó feladott leveléhez kapcsolt megjegyzéseit. S azzal folytatta a korábban idézett utószavát, hogy a születő csecsemők nyelve gyökére ráilleszkedik egy-egy gazdátlan kiáltás, melyet a sírás, a szavak, a mondat, a mondatszerkezetek formájában később meg kell fogalmaznia. De azonnal hozzátette ezen megállapításához, hogy ezt a kiáltást nemcsak az irodalom csaknem minden „hangszerén”, műfajában szólaltatta meg, hanem főleg a filozófia hangján is. S korábban is és napjainkban is a végzetes világvége hangulatában - még erőteljesebben kellene megszólaltatnia a belőle kiáradó kiáltást, az óriás Demiurgosz fújtatásából kapott „szólamtöredéket”. Ez részben „mérnöki” pontosságra serkenti, részben pedig a lehető legnagyobb sokoldalúságra készteti, s ezt a „határtalan” Határ Győző-féle sokszínűséget, ezerarcúságot csak Weöres Sándor költői világához hasonlíthatjuk. A költészet kiskátéja címmel 1979-ben jelentetett meg egy sokféle tapasztalatot, bölcsességet, tanácsot tartalmazó esszét (A Nyugati magyar esszéírók antológiájában, 1986), mely valamiféle Vojtina ars poeticája, talán valóban Arany János sugalmazására szedte esszéisztikus szabálytalan rendbe efféle esztétikai gondolatait. Határ Győző 58 pontba foglalta tanácsait, önmagának is szánt vélekedéseit a költészet rejtelmeiről. Visszautasítva az önsajnálatot, a panaszkodást, mindig szeretné a költészetet egységesnek tekinteni („nincs modern és ósdi költészet”); nem restellni a virtuozitást; a fonémára figyelni; nem hívni versenyre a festőt, a muzsikust, a tudóst; el kell zárkóznia az „ideológiai hordalékoktól”, a közéletiség publicisztikájától; más nyelvekben tájékozódva „világirodalmi mértékkel” mérni magát; az édes anyanyelv gazdagságát mindig gazdagítani szükséges („mindent el lehet mondani magyarul is.”) „Ne légy se üzleti érdek, se egyház, se párt, se szervezet szekértolója - kliense,” - fogalmazta meg újra meg újra. Valóban megtartotta mindig alkotói szabadságát Határ Győző. Nem követte a mestereket, kortársakat, a hagyományos vagy az avantgárd törekvések divatjait. Költői útja így lehetett mindig, s lehet most is - több mint nyolcvan évvel a vállán - egyenes és sokféle, magyar és egyetemes, archaikus és modern, népi és összetetten gondolati egyszerre. Ő a „mindenség mindegységére” figyel; a „létegészről” vall, mint a mi „légyfogónkról”; a „dög-lélektelen, dög-Corbuisier lakótömbjein” tűnődik; észreveszi az emberi „pokolöklendéket”, s nem felejti az ember jeruzsálemi templomának leronthatatlanságát. Határ Győző mindig filozofikusan elmélyedő, ironikusan ítélkező és emberségesen feloldozó alkat. A magyar költészet kincsesháza könyvsorozatában most 1998-ban jelent meg Határ Győző válogatott verseinek kötete - különös alcímmel: H. Gy. levelesládája. Maga a 31
