Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - John Lukacs: A rövid évszázad után

ban keletkeztek — az újkor vágj' modern kor fogalma maga egy „felvilágosodó”, de történelmietlen optimizmusra mutat: hogy ez a mai (modern) újkor, ez a kor, ami majd örökre fog tartani. Gibbon maga, a modern történeti irodalom egyik legnagyobb mestere, igy ír A római birodalom hanyatlásáról készített mesterművében: ez és ez történt a rómaiakkal. De velünk — írja ezt az 1770-es évek elején - ez soha nem történhet meg. A barbárság mindenütt visszavonulóban van. Nem fenyegethet bennünket senki sem kívülről. Nem gondolt arra, hogj' az új barbárok nemcsak kívülről, hanem belülről törhetnek ki: nem gepidák, alánok, gótok. hunok, tatárok stb., hanem a nagyvárosok iskolaköteles és írástudó tömegei soraiból feltörő barbárok és főnökeik. 200 évvel Gibbon után - és a guillotine-t bámuló párizsi tömeg után, melyet ő persze nem látott előre, sőt nem is élte meg — mi ezt másképpen látjuk. Hiszen oly sok minden mutat arra, hogy ez a nagy kor, amely kb. 1500-ban kezdődött, most ér — itt-ott lassan, itt-ott gyorsan - véget; s hadd tegyem hozzá, hogy nemsokára helyes lesz, hogyha ezt a sok nagy európai évszázadot nem újkornak, hanem polgári kornak fogják nevezni.

Öt évszázaddal ezelőtt a „polgár” fogalma — itt-ott jelentős kivételektől eltekintve — nagyjában ismeretlen volt. Ma mintha a „polgárnak” kissé jobb hírneve volna, mint a közelmúltban volt. Nagyjában helyes reakció ez a marxista nemzeti szocialista és XIX. századbeli avantgárd lebecsmérlő burzsoáellenes szóhasználata ellen. Polgár, kispolgár, nagypolgár — valahogy középosztályságot jelent: mérsékeltet, megbízhatóságot, becsületességet, városiasságot, urbanitást, civilizációt - inkább mint kultúrát, liberalizmust, inkább mint demokratizmust vagy populizmust, valahogy középen - éppen emiatt támadták érzékenyebb emberek és művészek a középszerűséget. De van-e, lesz-e a középosztálynak egj'általán értelme akkor, amikor mind a felső és alsó osztályok, mind az arisztokrácia, mind a proletariátus megszűnőben vannak? Nem vagyok próféta, de talán szabad mondanom, hogy már a közeljövőben egészen más társadalmi szervezetekkel és osztályjelenségekkel állnak majd utódaink szemben.

De mivel történész vagyok s nem szociológus (társadalomtudós), kötelességem az ilyen jelenségek történelmi jelentőségére irányítani a figyelmet, mondanivalómat összefoglalva a következő, talán megdöbbentő kifejezéssel: hogy csupán a demokratikus korszak kezdetén vagyunk.

Ókor-középkor-újkor vagy polgári kor. De van talán ennél a hármas tagolásnál valami óriásibb és félelmetesebb: az emberiség (és nem csupán a fehér faj vagy Európa) Ádám és Éva óta fennálló történetének talán a legnagyobb fordulópontja: az arisztokratikus korszakokból a demokratikus korszakba való átmenet. Átmenet nem csak a társadalmak, hanem az emberi események olyan szerkezetéből, amikor kisebbségek uralkodtak — oda, ahol a többségek (illetve a többségek nevében) készül el minden.

Reformáció; angol polgárháború; amerikai forradalom; francia forradalom: 1848 stb. Mindegyik valamilyen lépés a demokrácia irányában. De: ez még akkor nem teljes, mert nem lehetett teljes. Az utolsó öt évszázad - az úgynevezett új - vagy modern kor lényege: az arisztokráciák és a demokráciák együttélése. Néha keservesen, néha könnyebben; néha harcosan, néha békésebben, az utolsó öt évszázad alatt az arisztokráciák hatalma és befolyása lassan-lassan gj'engült, míg a demokráciáé növekedett. Nemcsak társadalmi osztályokról van itt szó. Hanem arról, hogy csupán a közelmúltban értünk el egy olyan világba, ahol a népszuverenitás, a népfelség nem csupán alkotmányos kifejezés, hanem döntő társadalmi jelenség, amelj' nemcsak megkérdőjelezhetetlen, nemcsak társadalmak szerkezetét befolyásolja és változtatja meg mélyen, hanem az emberi események szerkezetét is.

8