Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám - Buda Ferenc: Rendteremtés (Jegyzetlapjaimból)

égből, magam pedig a napi politikai hírek némely figuráin bosszankodom. Nincs hová húzódni előlük: itt ágálnak, nyüzsögnek, szálldosnak előttem, mögöttem, körülöttem, lépten-nyomon beledonognak az ember fülébe, arcán, asztalán, étkén, eszméin mászkálnak ide-oda, múlékony létükre is maguk után hagyván maradandóan utálatos nyomaikat.

Uram, szabadíts meg a gonosztól!

* * *

Ma az újbögi Rév utca végiben megnéztük az immáron apadni kezdő Tiszát. Bizony, a gátrobbantások ellenére is elég lassan apad. Az úttest szürke szalagja eltűnik, alámerül a zavaros vízben, az utca jobb oldalán álló utolsó ház kertje alját nyaldossa, mossa a két part közt szélesen elterpeszkedő folyó. Tekintetemet a homályba tűnő szemközti - nagyrévi - parttól elfordítván körbepillantok az ideátvalón. Mi tagadás: megnyugtató látni és tudni, hogy a bőgi és a kécskei földek jónéhány méternyivel fönnebb vannak még ezen a mostani, tetőző víztükrön is. Hisz a számításokon alapuló előrejelzések szerint efféle áradásokra ezentúl rendszeresen számíthatunk. S nem csupán az éghajlat lassú s az időjárás gyors és váratlan változásai következtében. A folyó vízgyűjtő területén az utóbbi félévszázadban kiirtott erdőkért most lakóiunk. Úgy is mondhatnám: most áll bosszút az ég. De hát nem bosszú ez, hanem a rendszeres tarvágások jóelőre látható, ám figyelembe nem vett, törvényszerű következménye. Az akadálytalan úttá vált lejtőkön, hegyoldalakon lezúduló hóié és csapadékvíz ráadásul nem csupán a folyók vízszintjét emeli meg hirtelen gyorsasággal, de az évszázadok - évezredek? - során kialakult vékonyka termőtalajt is elmossa, magával sodorja. Hogy a csontig lecsupaszított alapkőzetre ki, hogyan, miből és mikor fogja az erdőt visszatelepíteni? A jól ismert gazdasági, politikai körülmények, köz- és magántudati állapotok közepette ilyesmiről egyelőre csak álmodozni lehet. És persze: várni az újabb árvizeket.

* * *

Havazik. Csapzott puszpángbokraink tetejét, a kertet, az udvart, az utcát, a környező háztetőket fehér lepel takaija. Gyerekkoromban s még később is nagyon szerettem a havas telet. Valahai örömeim emlékét máig nem itta föl az idő, de meg sem ismétlődhetnek többé az új meg új telek első havazásaival. A szállongó pelyhek halvány függönye mögül már régesrégóta fekete arcok merednek reám: a havi törlesz- tenivalók megnövekedett gondjai. Gázdíj, villanyszámla, újabban már a telefon is, s ha valamelyik egyszer elmarad - kész katasztrófa. Rossz nélkülözni, kiváltképp, ha ez az ember szeretteit sújtja, számomra személy szerint azonban az adósság, a tartozás az ínségnél is rosszabb. Közös életünk kis híján negyven esztendeje alatt - eleve szegényen kezdve s inkább csak gyermekeinkben gyarapodva - kivettük a részünket elégszer a nélkülözésből, meg az adósságból is. Engem a koplalás, a kopott öltözet, a kívánságaimra rá-rácsattanó NINCS nem tudott s ma sem tud tartósan lesújtani, ám az adósság megkínoz, lebénít, tönkretesz. Minden bizonnyal lesz még benne részem, hozzászokni azonban nem tudtam, nem tudok soha.

Szóval: a tél örömei és gondjai. Az év beköszöntő s az élet közelítő teléé.

* * *

„... játszani is engedd...”

Anagrammák egy gyógyszer nevére (hosszabb volt, de lefaragcsáltam belőle):

14