Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - John Lukacs: A rövid évszázad után

az óceánon nyugatról keletre az Óvilágba, hogy eldöntse egy európai világháború kimenetelét. Ugyanez történt a második világháborúban is - és ugyanez hosszú lejáratban, a mai napig. A naptári-kronológiai XX. évszázad legnagyobb méretű mozgalma nem az oroszosodás vagy a világkommunizmus (gondoljunk csak arra, hogy más nagy forradalmakkal ellentétben egészen 1945-ig csupán egy, s a világtól elzárt állam volt kommunista: Szovjet-Oroszország), hanem a világ amerika- nizálódása, amely még most is terjed. (Erre később visszatérni kényszerülök.)

Sokat hallunk mostanában a divatos „századvég” fogalmáról, amely a francia fin de siecle-nek fordítása. Túlzott és elferdített jelenség ez, melyet aránylag könnyen tehetünk félre. Talán érdekes — de kizárólag naptári szemszögből visz- szatérő jelenség -, hogy az ún. újkor századainak vége felé láthatunk nagy változásokat, mintha akkor a történelem és az emberi gondolkodás felgyorsult volna. Ez áll bizonyos mértékben a XV., a XVI., és a XVII. század utolsó tucat évére, melyeknek illusztrálására itt nincs se időm, se helyem. A XVIII. század végén aztán igazán sűrűsödtek és robbantak a forradalmi jelenségek: Párizsból kiindulva 1789-ben Nyugat-Európa felforr, sarkaiból kifordul, míg 1799 legvégén megjelenik az újfajta diktátor, Bonaparte. Mégis: senki sem beszélt „fin de siécle”-ről akkor. E szó és fogalom az aránylag békés XIX. század végén úszik a felszínre, nem politikai, hanem majdnem kizárólag művészeti szemszögből: törés, tudatos elfordulás a már itt-ott idejétmúlt és megmerevedett polgári élet- és alkotásformáktól.(Ez így volt Magyarországon is: bár a megmerevedett szokásoktól elszakadó művészeti és irodalmi alkotások többsége kissé későbben jelenik meg, úgy 1901 és 1908 között.) Ilyesmit az 1990-es években sehol sem láthatunk. Éppen fordítottja áll fenn: amit láthatunk, az talán még az erjedő hanyatlásnál is rosszabb: ülepedés, stagnálás, alig vagy semmi más, mint az 1920-es évek vagy legkésőbb a XX. század közepe óta fennálló úgynevezett „forradalmi” vagy „újprimitív” zenebona, költészet, építészet, festészet sokszor képzelőtehetség nélküli ismétlése. Hogy ez még meddig tart, nem tudom; a múlt prófétája vagyok, nem a jövőé. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a XX. században talán az egyetlen modern évtized az 1920-as évek voltak; ami a '60-as években vagy azóta következik, az az akkori új és radikális formáknak csupán ismétlése vagy megtoldott túlzása.

De most nagyobb jelenségről legyen szó. Mit jelent az, hogy modern? Mit jelent az újkor?

Két, egymástól teljesen eltérő, mély tartalmú nagy jelenséggel állunk szemben. Az egyik: a történelem tudatának fejlődése és jelenlegi állapota. A másik: az „újkor” és a „modern” történelmi megjelölésének hiányossága.

Nem kell hivatásos történésznek lenni ahhoz, hogy érezzük, sőt tudjuk: egy nagy történelmi kor vége felé élünk, talán már a végén túl is vagyunk. Ez a tudat maga is új jelenség: a történelmi tudat fejlődésének következménye. A római birodalom vége felé sokan gondoltak a múltra, és siratták a hanyatlást; de senki (talán Szent Ágoston kivételével) sem gondolt ara, hogy ami velük történt, olyasmi már megtörtént más nagy hatalmakkal és birodalmakkal: az egyiptomiakkal, az asszírokkal, a görögökkel stb. A középkori ember a „középkor” fogalmát nem ismerte. A fehér ember s Európa történelmének ezt a háromrészű tagolódását egyes elmék csak a XVII. században tudatosítják: azt, hogy volt klasszikus ókor és modern újkor, és köztük - szerintük - szánalomra méltó és sötét kor a közepén. Nem arról kívánok szólni, hogy a középkornak ez a sötét képe nem volt történelmileg helyes, s hamar változott is. Hanem arról, hogy a történelmi tudat fejlődése ellenére — gondoljunk arra, hogy ilyen szavak, mint „fejlődés”, „haladás”, „primitív”, sőt maga az „évszázad” fogalma mind a XVI. és XVII. század7