Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)
Luchmann Zsuzsa A táblabírói Magyarország A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben A műfaj szerepe a kor irodalmában A i. 1. magyar reformkor két évtizedében erőteljesen megnövekszik a sajtó szerepe a kulturális közéletben. Ez csak az egyik megjelenési formája azoknak a 30-as évek elejétől szembetűnő változásoknak, amelyek az irodalom önszemlélete és belső tagozódása terén végbemennek. Az irodalom pol- gáriasodásának egy bizonyos megszilárdult szintjét jelenti a megfelelő intézmények megjelenése illetve a produkció intézményekhez kötődése, s ez csakúgy az önálló nemzeti irodalom elvéből következő törekvés, mint az időszerűség és a közéletiség igénye, amely szerint az irodalomnak követnie és szolgálnia kell a nemzeti lét időszerű tendenciáit.1 Kialakulóban van egy újfajta olvasóközönség is, s benne minden eddiginél erősebben él az igény arra, hogy önmagával, hétköznapjaival, a való élettel szembesüljön az írásokban. Az olvasóközönség összetételében, ízlésében és elvárásaiban bekövetkezett változásokra egy új laptípus, a divatlap tudott a leggyorsabban reagálni, amelynek - a másik oldalról - létezése múlt azon, hogy mennyire képes az azonnali hatásra építve olvasóit magához kapcsolni. A közönség igénye, a divatlapok erőfeszítései az előfizetők számának gyarapítására, valamint a polgárosuló élet és a politikai-társadalmi harcok kiéleződése új műfajok virágzását indította el. A legdivatosabbak, a megváltozott igényeknek leginkább megfelelőek az útikép (útirajz, útilevél, útinapló), de mindenekelőtt az a szintén prózai műforma, amelyet népszerűsége egy időben minden más elé helyezett: az életkép. Alig van írónk, aki ne tenne kísérletet e nemben - az élvonalbeliektől kezdve az író-újságírókon keresztül a gyenge vagy dilettáns toliforgatókig. Általuk megy végbe a prózanyelvnek a beszélt nyelv életszerű elemeivel való feltöltése, s az életkép annál is inkább alkalmas eszközünk erre, mert jobbító szándékának megfelelően többnyire humoros-szatirikus kicsengésű - az igazi humor pedig mindig realista, mert valósághoz, időszerűséghez, író és közönség közvetlen viszonyához kötött.2 Irodalom és társadalom egy hétköz1 Fenyő István: Az irodalom respublikájáért. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1817-1830. Bp. 1976. 74. 1. 2 Martinkó András: A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése. Bp. 1956. 567-569. 1. 59
