Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - A XXI. század kapujában - Sándor Iván: Rocinante újra lovast cserél
Sándor Iván Rocinante újra lovast cserél TT JLJ zredforduló-érzést reggelizünk és vacsorázunk. Ezredfordulós pro- jectek transzparensei lobognak az Idó' homlokzatán. A legjobb, ha gyorsan napirendre térünk e fölött. Tekintsük csak a naptárokat útonlétünk kommentárokkal folyamatosan teleírható lapjainak. A közeledő' három nulla utáni első' lapra most mégsem szöveget, hanem egy festményt montíroznék, Daumier Don Quijoteját a Musée d'Orsay Szajnára nézó' terméből. A képen az árnyékló és árnyéklovasa egy a porban heverő' Rocinantéhoz hasonló árnyék-testhez közeledik. Mint akik önmaguk kadáverén tántorognak át. Regényíróként figyelem a tántorgást, de természetesen nem a regényről kívánok itt beszélni. Utonlétének formaváltozásain át az emberi helyzet változásairól próbálok néhány gondolatot elmondani. A regényt abban a szerepében hívom segítségül, amelyről Hermann Broch azt mondja: „minden igazi stílus valamiféle világlényeg kiemelését jelenti, a káosz átalakítását esszenciális elemek rendszerévé”. Mi történne, tettem fel magamnak a kérdést egy dolgos reggelen, ha úgy néznénk a huszadik századi regény egyik meghatározó vonulatát, amiként Huizinga figyelte a tizenötödik századi festészet egyik emlékezetes teljesítményét, a Van Eyck fivérekét, forrásnak tekintve egy korszak lényegiségei- nek kifejezéséhez? Mi volna, ha úgy néznénk a regényt, mint esszencialitást, amely közelebb visz a mi időnk emberi helyzeteinek, anyagi létfeltételeinek megvilágításához, és mindezt bekapcsolja a történeti vizsgálódásokba? Nem vagyok egyedül, amikor egy ilyen nézőpontra hívom fel a figyelmet. Korántsem csak a műhelyük magányába húzódó regényírókra hivatkozom. Úgy látom, hogy kutatási forrásként kezeli a regényíró gondolatait Ralf Dahrendorf, amikor az egyes országoknak a globalizáción belüli sajátos útjáról gondolkodva Mario Vargas Llosa munkájára hivatkozik. Említhetek magyar példát is. A fiatal, Bécsben dolgozó geográfus Cséfalvay Zoltán a volt szocialista országok modernizációs álmai, és a folyamatos elmaradások közötti szakadék természetét elemezve, a századkezdet egyik máig ható gazdaságtörténeti pillanatát, a „fordizmus” születését Doctorow regényén át vizsgálja. A regénynek, illetőleg a regény formaváltozásainak, mint történeti forrásnak a jelentőségére egy divatos paradoxon is felhívja a figyelmet. Nem tartom véletlennek, hogy Fukuyama úr körülbelül akkor jósolta meg a történelem végét, amikor Ciorán elhíresült tétele megszületett a regény haláláról. Ciorán már nem érhette meg, hogy Rocinante tovább bandukol, Fukuyama azonban megírta a soron következő munkáit, tudtunkra adva a befejezettség visszavonásával kapcsolatos újabb ötleteit. Akkor, amikor a szellemi megközelítésekben megjelenik a korszak szimulációs karaktere, az élet valóságát 1
