Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - A XXI. század kapujában - Sándor Iván: Rocinante újra lovast cserél

eltakaró homlokzati konstrukcióinak leírása, nem tudok elszakadni attól, amire Robert Menasse regényéből egyik értelmezője hivatkozik: „kezdetben volt a másolat”, és nem tudok szabadulni attól, hogy ezzel Menasse szellemi elődje Hermann Broch Hofmannsthal-esszéjére is utal, amely a száz év előtti világról beszélve, hitet tesz amellett,hogy egy korszak jellegét a homlokzatairól lehet leolvasni, és hozzáteszi, hogy a száz év előtti homlokzat a történelem egyik legsiralmasabb másolata volt.

Ha a szellemi teljesítmények különböző forrásaiba bekapcsoljuk a regényt és sorba rendezzük, hogy mint mond a huszadik század egyik legjelentősebb regényvonulata - a Kafka-Musil-Celine-Broch-Borges-Beckett- vonulat — a személyiségnek a történelem súlya alatti összeroppanásáról, és ha ennek a figyelembevételével nézzük, hogy ki az, aki Rocinante nyergében ma előttünk imbolyog, akkor elég hiteles képet kaphatunk arról a negybetűs- Énről, aki megérkezik az ezredforduló új útszakaszához. Megpillanthatjuk a ködlovast, aki ellen elkövették mindazt, amit a huszadik században elkövettek, miközben ő maga az, aki véghez vitte mindazt, ami megtörtént. Ez az alak rácsodálkozik új vívmányaira, amelyekkel korábban elképzelhetetlen információáradatot zúdít a tudatára, s miközben az útvonalát kísérő homlokzatokról, mint megannyi képernyőről, követhetetlen számú másolatban saját maga pillant vissza önmagára, nem talál választ a kérdésére: a másolatok közül, valójában melyik vagyok én magam?

Amikor a század elején Marcel Proust elindult az eltűnt idő nyomában, ő valójában az eltűnt személyiség nyomában járt. Még összerakta emlékezetből és vágyból. Utazásának ívében megragadta azt, ami a történelmi idejének elmúlásával szembeszegülő Ént megőrizhette. Hadd emlékeztessem Önöket arra, hogy ugyanakkor egy különös és jelentős író-gondolkodó Miguel de Unamuno megírta a Don Quijote és Sancho élete című művét, amelyben a hős, a tizenkilencedikből a huszadikba átforduló század tapasztalatai alapján, már nem igazságtevő útra indul el. A célja nem több, mint integritásának megőrzése és kísérőjére hagyományozása. Ha viszont, mint a mi századvégünk Don Quijotéjét, kortársunk az osztrák Christoph Ransmayr Utolsó világ című regényének szellemhősét Cottát idézzük magunk elé, azt látjuk, hogy az, amit a kultúra omlásában az európai értékek roncstelepén talál, nem több, mint egy vászondarabkán megőrzött szó, amit odakiáltva a visszhangnak, mindössze ennyit hall: jelen.

Rocinante valóban lovast cserélt. A regény azonban, mint ezredvégi forrás, korántsem valami lezártságra, véghelyzetre utaló üzenet. Észrevehetjük, hogy évtizedünk maradandó regényei befejezetlenek, a zárlatuk egyértelműen nyitott. Azt a látásmódot fejezik ki, amely feltárja az értékromlás elkerülhetetlenségét, de ezt egybejátszatja mint történelmi tapasztalatot, a mindenkori világok, államrendek lényegi voltával. Együtt értelmezi azt, amit az ember létrehozott és lerombolt, amelyen túljutva ugyan sehová sem jutott el, ám ez a sehova mégis létező-telített életvalóság, a történelem minden egyes ember sorsát tétként elénk táró újabb szakasza. Ha az Én le is pusztult, ha a világ nem is tudja magát „összerakni”, ám azért van enyhítésre váró emberi sors, és globális világhelyzet.

Megismerve a program előadásainak témáit, az a benyomásom alakult ki, hogy szerkesztőbizottságunk törekvéseivel összhangban, itt arról hallunk

2